Az ordenáré paraszt d-beat vonalon mindenkinek a Discharge törte az utat. Aztán jöttek a japánok, a svédek és a finnek, meg a többiek rohadt sokan, akik úgy akarták tolni, mint azok. A formula pedig nem túl bonyolult, szóval csak az kell, hogy legyen rohadt nyomorult, amúgy egyébként meg úgy is az, tehát csak fogni kell, azt ütni, mint egy vadparaszt. Vagy úgy, mint a Vaaska, d-beat terrort faszán adja, jó kis texasi köpködős. Mindez mindig ingyen, az összes kiadványuk úgy lett feldobva, pedig nem egy összecsapott szar. Az Inocentes Condenados is kajak bomba a bakancsba. Kőkemény szar, az agyakba. Vagy klasszikus disK.O., ha úgy tetszik...

Eskü, hogy ezzel kajak drogozni lehet. Rohadjak meg, ha értem azokat, akik siratják a kilencvenes éveket. Mikor az aranyidők alapjain még most is tenyésznek ki olyan bandák, mint például ez itt. A ritmusszekción múlik minden, ha noise / post-punk zsenialitásról beszélünk és a Sam Black, Michael Jacobs párosról épp ezért sokkal többen kellene beszélni szerintem. Mert ez a három The Tunnel szám is elsősorban ettől az elemi lüktetéstől ennyire fantasztikus. Miközben az ének egyszerre hozza be a Cramps és a Stooges mágiát. 

Volt egy tervezet, miszerint építve lesz egy cikk a tavalyi kislemezek legjavából is, de a célok másképp alakultak. Szóval a lényeg, hogy mindegy is, mert itt egyértelmű dolgok vannak. Nem pillanatok, amikor bevillan, hogy ez vagy az a rész ismerős, hanem kőkemény Sacrilege hódolat tizenkét percen keresztül.

Nagyjából négy éve nyomja ez a háromtagú, extrém társadalomkritikus indiai banda. Akikbe a Scam nagylemez idején futottam bele és azóta követem a posztjaikat, ahol rengeteg Indiában történő eseményre, jelenségre reagálnak. Ami egyszerre érdekfeszítő és ijesztő is, de úgy fest, hogy a világon mindenhol hasonló problémákkal küzdenek a társadalmak. Demokratikus színfalak mögé bebújt pitiáner, hazug politikusok és radikális vallási szervezetek játszanak össze és versengenek a pénzért, figyelemért és hatalomért.

Érdekes, súlyos forma, aki durván betegbe nyomja. Nem hiszem, hogy mostanában jönnek errefelé, ezért az összképhez jó, hogy van fent pár elérhető GAG show. Washington állam punk színterének eme példányai abszolút arra mentek rá, hogy a legdurvábbat tudják adni élőben és ez már a stúdiófelvételekből is tök átjön. Gyilkos középtempók, rohadt zajos minden és attól, hogy ennyire csúnya a gitár, még agresszívabb az egész.

Sokan, mint punkok vágtak bele és aki teheti, az tartson is ki, de azért jó, hogy legalábbis zeneileg, de páran végül továbbléptek. Nem tudom mindig hallgatni, de az Oxbow is igazi kuriózum banda, nem lehet csak úgy odatenni más zenekarok mellé, teljesen külön van. Az énekes Eugene Robinson és a gitáros Niko Wenner viszont egykor része volt valaminek, a nyolcvanas évek elején a kaliforniai hardcore / punk színtérnek. A Whipping Boy nevű bandában, a Dead Kennedys kormányellenes filozófiáival azonosulva és követve némiképp azt az utat zeneileg. 

Nem tudom mennyivel ezelőtt ugrott fel az egyik félbeszakított beszélgetésem ablaka, Dávid barátom küldte át váratlanul ezt a lemezt, nem hallottam, nem olvastam korábban róla semmit. Küldött egy cikket is, de először a lemezt kezdtem el hallgatni. Zenei értelemben nem volt minden pillanata az enyém, mégis teljesen lenyűgözött. Aztán megnyitottam a hozzá kapott olvasni valót és sokkal inkább megdöbbentett. A nyolc számot ugyanis monológok vezetik fel és szakítják félbe, három különböző hang szólal meg svédül. Linda bipoláris. Hosszú évek óta depressziós és mániákus időszakoktól szenved. A másik hang az anyjáé Illetve az orvosa is megszólal egyszer. A Suffocate For Fuck Sake koncepcióalbuma ennek a személyes történetnek szól. 

Azon, hogy Propagandhi számcím után választ nevet egy kanadai  hardcore punk banda, nem lehet csodálkozni. Zeneileg azonban kurvára meglepett a Failed States. Legalább annyira, mint a Red Death, az Arms Race, a Freedom, vagy mondjuk legutóbb a Moisturizer, az első találkozásoknál. Pedig csak az alapokat hozzák ők is, de arra kurvára ráéreztek. 

Feljött a slejm, lejött a jackpot. Legalábbis azoknak, akik a kőrfűrész tesókon egykoron csúnyán rajtamaradtak. Nem is tudom mikor hallottam holland bandát svéd stílusban ilyen faszán gázolni. Morózus, nyers hús témák, de kínosan belassult sludge is, plusz a klasszikus előember hanghordozás. A koszos és kaszabolós gitárok nem pusztán Entombed emlékeket tépkednek felfele, a Celtic Frost és a Bolt Thrower hatása simán üt ugyanakkorát.

Vannak Chris Colohan bandái és azok között a Cursed. Aztán a legendás Tennessee crust színtér, Brad Boatright és Todd Burdette, meg ezek a formák. Mindenek előtt pedig az ős finn d-beat / crust vonal, avagy a mocskos, az aljas és a megállíthatatlan. Nagyjából ezeket ötvözi a szintén finn VVorse is, elég jó arányokban elegyítve. Elég fifikás témákkal, de a szofisztikáltság az erőből semmit sem vesz el. Progresszívabb, mint az előző két anyag - 2014, 2016 - de dallamosabbnak csak óvatosabban nevezném, mert többnyire masszív, monoton és rombol mind az öt szám.