Mikor kitaláltam a Fekete Macskát, olyan felületre vágytam, ahol minden elfér. Zenei értelemben és azon túl is. Tudom nem mindenki van így vele, de én igyekszem széles térben mozogni, mozdulni mindig valami újra, mert korábban, mikor egy ismert rockblognak írogattam, már halálra untam magam az egysíkú terjedelmektől. Nekem az évek sok új kedvencet hoztak a legkülönbözőbb stílusokban és egy jó doom lemez épp úgy lehet gyémánt, mint egy grind vagy éppen ez. Azaz Kamaal Williams, akinek a nevébe már korábban is belefutottam, de a New Heights című új kislemezétől most megint fényt kaptam. 

Volt ugyanis egy lemez, ahol Wu-Tang szövegek kaptak új Kamaal alapokat, azt hallgattam meg korábban párszor. A konklúzió pedig akkor is az volt, hogy a londoni producer nagyon érzi ezeket a fúziós képleteket, ahol a jazz és a funk a legjobb helyen találkozhat hip-hop ritmusokkal. Pontosan azokból a hatásokból építkezik, amiből egy magára valamit is adó könnyűzenei produkció azért bőven szokott. Herbie Hancock, Miles Davis, Sun Ra és Jaco Pastorius, hogy mást ne írjak, szóval tényleg a legnagyobbak. Kamaal is jól játszik több hangszeren, ezen az új anyagon azonban a billentyűs szerepet tölti be vendégzenészei mellett. Komoly egyensúlyban, mert minden hangnak olyan súlya van, mint egy zongorának, ami nagyon szép. Kellett ennek a délutánnak a New Heights. Jól meghúzta a napot.