Megnéztem egy Bruce Lee filmet és másnap beiratkoztam karatézni. Aztán egy hét múlva mikor Winnetou ment a tévében váltottam, lett pár tyúk és galambtollam, aztán mentem nyomokat olvasni a garázssor mögé. Ilyen ez a gyermeki lelkesedés. Mint tegnap reggel is, amikor az új Shit Coffins motyó durván picsán rúgott, én meg azzal a lendülettel és kieresztett macskakörömmel be is karmoltam IDE, hogy az lett az év hardcore lemeze. Aztán alig hat órával később mikor kijött a Game friss cucca, meghallgattam és pontosan ugyanazt gondoltam. Hogy New Wave of British Hardcore mindenek felett, mert ez a No One Wins című játék felülmúlhatatlan lett. 

Ennek a zenének pontosan ez a szerepe, hogy durván ütni kezdje az érzékelés kapuit! Átmenjen a falakon, az elszigetelt tudaton, kitépjen a gomolygó semmiből és úgy állítson szembe a tehetetlen valósággal, mintha te lennél a legélesebb kés és gecire lenne még esélyed. Átvágni a csomókat és kiszúrni azt a kibaszott lufit, ami kurvára üres, de elhitették veled, hogy ami mögötte van nagy és félelmetes, pedig csak nem látod tőle a többieket és ezért hiszed, hogy magad vagy rohadtul egyedül. Aztán jön a Shit Coffins és tényleg megcsinálja veled, hogy kilök, kiüvölt a szokásos mederből, mert igazi veterán hardcore bomba.

Ezt az oldalt igazából azzal a sunyi szándékkal hoztam létre, hogy a haverjaim zenéit úgy nyalhassam körbe, hogy közben még véletlenül se kelljen egymás szemébe nézünk. Én nem ítélek el semmit, de egy olyan érzékeny pillanatból, ahol a csörömpölést, mint személyes küldetést magasztalom tudjuk, hogy bármi lehet, de arra a bármire azt hiszem én még nem vagyok felkészülve. Mindenesetre, aki ez esetben elfogulatlan és szigorú írást szeretne, azt én szeretném arra kérni, hogy inkább azért könyörögjön, hogy osszam be jobban a havi fizetésem. Mert a Fuck Bad Things dobosa egy szentember, aki egyértelmű, hogy szentemberekkel zenél együtt, hiszen más minőségű humanoidokkal nyilván nem találta volna meg azt az összhangot, ahol a keleti punk és a nyugati punk Budapest valamelyik koszos, szenes pincéjében ilyen jól összeforrott.

A nagy filmrulettben manapság sok olyan este van, amikor a ravasz meghúzása után üresen kattan a tár, sokkal kevesebb aktuális mozi van, ami rendesen betalál. A jelenből viszont van még néha jóféle visszaút és jószerencsével a nyolcvanas évekből is lesz mindig egy flashback, ami pompásan behúz. Az After Hours, avagy Lidérces Órák pedig szerintem pont egy ilyen alkotás. Piszkosul szívderítő humora van és közben az a fajta furfangos, mély igazság is benne van, hogy az élet azért produkál néha furcsa dolgokat, még ha nem is mindet egyetlen éjszaka alatt. Martin Scorsese komédiája azonban roppantul igyekezett, hogy ebbe a néhány órába annyi abszurditást sűrítsen, amennyit csak lehet. 

Huszonegyedik alkalommal kezdődött ma el a Roadburn Fesztivál Hollandiában és tartok tőle, hogy sokan nem vagyunk ott, akiknek ott kellene lennünk, szóval nem könnyű az élet. Ahogy ez a négy nap sem lesz az, mert ez a fesztivál nyilvánvalóan nem az a hely, ahol könnyen el tudod sütni, hogy mekkora buli van. A meghívott előadók és az általuk megjelenített zenei tartalmak, ezek tükrében pedig maga a rendezvény is inkább komoly jellegű. Ahol az örökké változó kurátori szerepben idén Tomas Lindberg segítségével hívták meg a fellépőket. A fesztivál hagyományaihoz híven több tucat zenekar mellett ellenben a Sleep, a Thou és a Crowhurts is dupla koncertet ad ebben az évben. Az esemény azonban nem csak ebből az okból nagy tanító, hanem mert minden évben vonultat fel színpadain olyanokat, akiket még nem ismerünk - én nem ismertem - és gondoltam most ilyenekből állítok random ízelítőt, egy amolyan lélekben ott vagyok szimpátiaposzt keretében. 

Tudom nem mindenki szereti ezt a felturbózott modern hangzàst, de a Friendship engem élőben is abszolút meggyőzött. A brutàlisan lassú részekkel együtt is, bár amit a fiatal japán brigád nyomat, az alapból könyörtelen powerviolence. A Hatred lemez utàn nagyjából egy évvel, tavaly sikerült őket megnéznem a Bloodshed fesztivàlon és azt kell mondanom, hogy nem nagyon hagytak kérdéseket. Az énekes gyerek az első szàmnàl ugrott egy fejest, egy pillanatban később meg màr a szìnpadtól hat méterre mozgatta az arcokat kifele a sarokból, miközben a gyors és a lassú is geci nagyot szólt. Iszonyat intenzív fél óra volt.   

A bozóttűz gyorsasággal végigfutó libabőr egy olyan jellegzetes külső tünet, amely egyértelműen belső, szabad szemmel láthatatlan állapotra vagy változásra utal. Avagy a tavaly megjelent Daughters lemez The Reason They Hate Me című számától még mindig kiráz a hideg. A Kerrang! magazin által elkészített felvételen pedig ahogy nézem, hogy hogyan borul a színpad körül az a szűk közeg, frankón türelmetlen leszek, mert ezt egyértelműen meg kell nézni valamikor élőben. Tök átjön az érzés, hogy mennyire erős, hatalmas lemez lett. Alexis Marshall meg egy kibaszott sámán, aki belenyal, aztán felgyújtja a szíved. Kurva jól nyomják...

Kétségtelen, hogy a jó techno akkor jó, amikor úgy rendesen bele kell állni, mert a tér összes rétegét szép lassan elkezdi feltörni. Egyre alattomosabb és erősebb hullámokban kúszik a gerincoszlop mentén a központ felé, ahol a szintetikus impulzusok végül átkapcsolnak valamit és az irányítást átveszik. Vagyis totális rákattanás, nincs agyalás, beszarás! Ebben a játékban Kanding Ray, Wata Igarashi és Abdulla Rashim is etalon, de most itt az új Psyk és ő is tudja ezt. 

Képtelenségnek hangzik, de a tények magukért beszélnek, hogy a Crowhurts mindössze nyolc év alatt elkészített közel harminc lemezt és nagyjából hasonló számú egyéb kiadványa is megjelent. A súlyos függőség tüneteit felsorakoztató projekt pedig csak útközben lett zenekar, mert alapból Jay Gambit egyszemélyes agyszüleményeiről és random kollaborációiról volt szó. Az elmúlt négy évben azonban megjelentek a lemezeken egyéb emberek és hangszerek a rideg elektronikus víziók mellett. Tehát a Crowhurts című lemezt, vagyis egy trilógia első fejezetét már mint kvintett rögzítették. Változó felállásban ugyan, de rá egy évre aztán jött a II, és végül befejezés gyanánt pár napja kint van a III is. 

Megláttam a borítón, hogy Bolt Thrower sisakos és egyből meggyőztem magam, hogy ez valami hasonló lesz, mint a Hellshock. A kaliforniai Isotope motorja ezeknél azonban kicsit régebbi típus, vagyis tipikus Motörhead, de már japánok a hengerfejek. Abszolút a klasszikus punk metál suli, G.I.S.M. és Crow meg a többiek, szóval itt is hatalmas riffek, meg oltári szólok nagyterpeszben, jó kis tekeréssel megalapozva. Tisztára, mint amiket mostanában hallgattam, szerintem kimondottan imádnivaló és egyben kurva szórakoztató, ahogy a crust és a glam összeér.