A nagy filmrulettben manapság sok olyan este van, amikor a ravasz meghúzása után üresen kattan a tár, sokkal kevesebb aktuális mozi van, ami rendesen betalál. A jelenből viszont van még néha jóféle visszaút és jószerencsével a nyolcvanas évekből is lesz mindig egy flashback, ami pompásan behúz. Az After Hours, avagy Lidérces Órák pedig szerintem pont egy ilyen alkotás. Piszkosul szívderítő humora van és közben az a fajta furfangos, mély igazság is benne van, hogy az élet azért produkál néha furcsa dolgokat, még ha nem is mindet egyetlen éjszaka alatt. Martin Scorsese komédiája azonban roppantul igyekezett, hogy ebbe a néhány órába annyi abszurditást sűrítsen, amennyit csak lehet. 

Így lett a sztori Paul legnagyobb pofonja, amit a filmtörténelemtől csak kaphatott. Mert egyetlen tapogatózó telefon elindítja az események azon sorozatát, ahol minden mosoly és frufru, elejtett szobor vagy mondat épp úgy jelenthet jót vagy rosszat. Bolondos, de szerethető karakterek egy olyan szürreális álomban, amit álmodni se lehet. Nem tudom elfogult vagyok-e ezzel az időszakkal, mert akkor voltam gyerek, amikor minden filmben ilyenek voltak a ruhák, a hajak és a színek, de mikor néztem én azt éreztem, hogy minden szereplőből árad egy naiv, ártatlan gyermeki tisztaság. Olyan patyolat tiszta vágy, amit még a káosz sem képes felfalni, minden párbeszéd imádni való. Teri Garr, Rosanna Arquette, Linda Fiorentino és Verna Bloom. Vagyis őrült nőket kergetni, őrült nők elől menekülni. Nem is csodálom, hogy szobor lett a börtönből és hogy a végén még az is jól összetört.