Megnéztem egy Bruce Lee filmet és másnap beiratkoztam karatézni. Aztán egy hét múlva mikor Winnetou ment a tévében váltottam, lett pár tyúk és galambtollam, aztán mentem nyomokat olvasni a garázssor mögé. Ilyen ez a gyermeki lelkesedés. Mint tegnap reggel is, amikor az új Shit Coffins motyó durván picsán rúgott, én meg azzal a lendülettel és kieresztett macskakörömmel be is karmoltam IDE, hogy az lett az év hardcore lemeze. Aztán alig hat órával később mikor kijött a Game friss cucca, meghallgattam és pontosan ugyanazt gondoltam. Hogy New Wave of British Hardcore mindenek felett, mert ez a No One Wins című játék felülmúlhatatlan lett. 

Volt egy négy számos promo valamikor az év elején és már abból is bőven kiderült, hogy a Who Will Play kislemez után megint oda fognak baszni az angolok. - Meg Jonah a kanadai dobos. - Vagyis az Arms Race, Fucked Up, Career Suicide, Violent Reaction és Subdued tagok eme felállása és az általuk képviselt kegyetlen crossover koncepció. Olyan bandák örökségével a fókuszban, mint a Death Side, a Sacrilege és az Execute, de ez még annál is sokkal jobban sikerült, mint ahogy elsőre blikkre hangzik.

Fogalmam sincs, hogy csaj létére Ola a hangjával ezt hogy csinálja, de a Kurt Brecht / Don Foose féle vonalat a mikrofonnál simán hozza úgy, hogy közben még keményen japánkodik is. Ez eleve nagyon megdobja az egészet. Arról nem is beszélve, amit a srácok művelnek a három ördögi hangszereken. Koszosabb, nyersebb hangzással, mint mondjuk a Mindforce vagy a Power Trip, de nyilván ez is punk metál trükkarzenál része. A totális thrash tornádót az elejétől a végéig kurvára élveztem, de a Trowga, a Chimera és az Acid még ezen belül is vittek mindent. Szóval mondanám, hogy az éve lemeze, de nem akarom megint naiv kisgyerekbe tolni és hülyeségeket írni április közepén...