Arizonai álmodozók vagy arizonai csontdarálók? Nem mindegy tesó! Játszott már nálunk a Gatecreeper és most is jó gyors volt a frontember, mert pár napja is Pesten tolta egy másik bandában, azt tegnap este meg már odakint volt a sivatagban. Ebben az elég izmos videóban, ahol hamut lehet sűrűn a death. Egy hét múlva jön az új lemez és ha jól számolok ez a negyedik publikus nóta, ami előzetes gyanánt fel lett dobva a tizenegy friss tételből. A régi suli beüldöz, az új klipes nóta is demonstrálja, hogy maradnak a reneszánsznál és feltámasztják a legendákat. Bolt Thrower, Entombed és Obituary árad szét az erőben, épül már a szíved helyén a halálcsillag. Messze jobb témákat írnak, mint más bandák a színtéren, de nyilván ez az én egyéni véleményem. Az album címe Deserted, a borítója nagyon pöpec, támogatást pedig a Relapse ad, jövő hét pénteken jön...

Entombed és Totalitär! Nagyon durván fontos bandák, de én már azelőtt is barbár voltam, mikor videokazettán kipörgött a Vörös Szonja. A His Hero is Gone is azért adja, mert ugyanaz az állat bennem is megvan, csak ők üvöltenek helyettem. Mikor először hallottam megvesztem, de nem csak a dögtől, mert az örömtől is, hogy végre megint van otthonom. Rajta voltam korábban a pozitív hardcore hullámokon és éreztem, hogy megmentené a lelkemet, de ami körülöttem van, azt nem lehet. 108 és Disembodied! Megtoldották a metállal és kiálltak azzal a pokoli hangzással, ami tökéletesen illet a kérdésekhez, amiket a szövegekben feszegettek. A régi lemez pedig úgy kapcsolódik jelenemhez, hogy az alapelemeket most Hive is meghívta, mikor a Most Vicious Animal című albumot összerakta. 

A Weekend Nachos búcsúturné pesti koncertje nagyon kemény felkiáltójel volt egy átütő hardcore sztori legvégén. Ez a tény sem és persze az se volt túl meglepő, hogy csak kicsivel ezután, de John Hoffman már új projekttel jelentkezett. A közel húsz zenekarban való részvétel után és mellett, határozottan egyszemélyes vízió lett a Ledge. Majdnem pontosan két éve jelent meg a Cold Hard Concrete című bemutatkozólemez, címében is korrekt és egyenes utalással, az anyag nyomasztó mivoltára. Kegyetlen mélyen a basszusgitár, kötelező és konzekvens erődemonstráció a doboknál, a csávó a mikrofonban is egy rohadék. Csak úgy, mint most is mikor kijött a második lemez és ebbe a mizantróp kiaknázásba még inkább belemegy. 

Hogy velük legyek, ahhoz nem kell különösebb apropó, de egyébként ma megint volt, mikor beleszaladtam egy új, élő IDLES videóba. Mintha valami céges partin szítanának, de nem vágtam le biztosan, mert amúgy is tök mindegy. A lényeg tulajdonképpen úgyis csak annyi, hogy én is pont ilyen szabad akarok lenni minden egyes kibaszott napon és úgy táncolni át az életemen - ezen a furcsa véletlenen - ahogy ezek a cuki barom állatok is a színpadon. Joe Talbot nem punk bazdmeg, csak szemtelenül őszinte és ezért érzem szerintem, hogy tűzet gyújt, mint Jim Morrison, és kurvára olyan melegszívű elmebeteg, ahogy a nagy Mike Patton is.

Mint amikor a Bicska játszott a Betonban és Sanyi amolyan nyitásképpen egy régi Tankcsapda szöveggel improvizált, új kontextusban elhelyezve a történetet, mely így kapott aztán teljesen új értelmet. Bár ez a hasonlat lehet annyira nem is patent, mert a Bad Breeding mondjuk egyáltalán nem egy geg, de az biztos, hogy úgy csomagoltak újra valamit, hogyha mindent kikapcsolsz és csak őket be, akkor is ki fogják baszni a biztosítékot. Baszott szemét torzítópedálok és egy mániákusan monoton dobos üldöz az üvöltéssel, az olyan direkt szövegekhez, amilyeneket a Crass, a Crisis és a Conflict is írt. Szóval ez is punk és megkérdőjelez minden autoritást, csak az ősidők minimalista hullámzásához találtak egy új hangzásvilágot, mert kitalálták, hogy nagyon durván megcsinálnak, és ezt haver, baszki tényleg nagyon durván megcsinálták. 

Nem csodálkozom, hogy ennyi pozitív kritikát kapnak, mert rohamléptékű a fejlődés, amit lemezről lemezre megmutatnak. Egy negyvenperces grindcore cuccos - ez volt a Qliphoth - ami nem engedett lemászni a plafonról, miközben végig kétszáz volt a pulzusom, azért komoly meggyőző erővel bír. A Cloud Rat valóban korunk egyik nagyon komoly zenekara. Széttépni a szívedet és összerakni, ami szétesett, vagyis abszolút szellemi eredetű, megalkuvás mentes és elszabadult. Ezt bizonyítja az a változás is, amit zenei értelemben is hagynak szépen végbemenni. A Moloch, Disrotted és The World is a Vampire zenekarokkal kiadott közös kiadványokon is más és más arcát mutatta a michigani trió, de a Pollinator című új nagylemez, illetve a mellette megjelentett kísérleti Ep szintén része ennek a transzformációnak. 

Rengeteg új cucc van, igazából nincs sok idő nosztalgiázni, de Donita Sparks és Suzi Gardner régi bandája mellett mégsem tudok szó nélkül elmenni. A kilencvenes évek legelején az MTV és a gördeszkás videók VHS formátumban, pont olyan zenéktől voltak hangosak, mint például az L7. Dögös csajokból fasza kis garázspunk banda egy olyan korban, amikor itt a keleti blokkban, ezekkel a baszottul új stílusokkal még kurvára nem voltunk eleresztve. Nem láttál ilyen göncökben, nem hallottál így szólni még senkit, szóval bejött ez a négy csaj és amellett, hogy a zenében is horzsoltak, hoztak valami szerethetőt és vadat, egy falat amerikai alternatívát. Sok más banda közt én velük ismertem meg azt az alternatív zenei kultúrát, ami végül határmezsgye lett a punk és a pop, valami új és a régi között. Az első három album tehát abszolút működött, de aztán elvesztettem a fonalat és a kilencvenes évek legvégére a csapat is elapadt és csak most, húsz év múlva tértek vissza, de eredeti felállásban. 

Egyszer volt szerencsém beszélgetésbe keveredni az Obituary dobos Tardy tesóval és óhatatlanul szóba került a gyerekkor. Venom, Slayer, Possessed és Celtic Frost, vagyis amiket ők hallgattak mikor belevágtak, mire én meg bekérdeztem, hogy az vajon normális-e, hogy tizenegy éves kölkök hallgattak ilyesmiket. Ő meg persze simán rávágta, hogy teljesen és ezen kurva jót is röhögtünk. Mert csak az elárasztó förtelem, túl gyors és túl lassú gyötrelem, ami beakadt rendesen ezeknek a floridai tagoknak is. A napsütötte színtér lett tehát a műfaj kivérzése, orrfacsaró kilégzése és mocsara, amiben sokan másokkal is régen elvesztünk mind. Az új Florida pedig manapság a 20 Buck Spin, ha például a kiadó olyan bandáit nézem, mint mondjuk a Fetid vagy a Cerebral Rot. Mindkét zenekar adott ki az idén albumot, de írásom az Odious Descent Into Decay lemez miatt pörög, mert azzal futottam egy súlyosabb kört. 

Nekem akkor jó, ha a lejátszómon a listám is pontosan olyan, mint amilyen a kis szobám is itthon. Tele legyen, benne legyen minden. Vagyis bele kell hallgatni mindenbe, hogy a sztenderdek mellett mozgasson mindig valami új is, ami azért elég nehéz. Nekem mindegy, hogy milyen zene vagy milyen zenész, mert úgy is csak a súly a lényeg, amit végül érzésben rám mérnek. Ahogy mondjuk a Swans is sokszor, amikor monoton és bizarr noise muzsikájával a hideg lemezre felfektet és aztán kisajtol. Az első publikus Consumer nóta is hasonlóan hat, hathatós Swans hatásokkal kísérletezik Tim Macuga, vagyis a Have a Nice Life egyik tagja, de az új projekt nyilván többről is szól, mint simán csak hódolatról. Viszont az biztos és egyben elég tetszetős is, hogy a gótikus rockbandák hangzásából is csipegettek és Joy Division borult világa előtt is tisztelegnek. A hangzás alapján pedig ők valóban azok az emberek, akik egyben komputerek is. In Computers címmel október végén pedig jön az első album is. 

Nem egy sima poénnak indult, de már a kezdeteknél kiderült, hogy éppen annak sem rossz! Anno egy myspace felületen, természetesen budapesti zenekarként tették fel magukat a térképre, csak közben Budapesten az első koncertig senki nem tudta, hogy ebben a bandában pontosan kik tolják. Azóta viszont született vagy félezer szám és voltak mindenféle körök, de a Crippled Fox alap, minden szempontból egy elég pörgős csapat. Mondjuk a kiadványaik tekintetében is, mert azok simán befoglalnak egy komolyabb polcot, aminek ha egyben nekimész, kurva gyorsan kell cserélgetned a lemezeket, hogy totál ki legyen pörgetve a thrashcore játék. Amihez tavaly is volt új Ep, meg hozzá most ez az agyongondolkodott friss videó is, amiben egyébként tényleg van egy nagyon meglepő fordulat, hogy Speedy Gonzales tökre be van lassulva. Mert az, hogy a Béla fejkendőben sört iszik és Márk evés közben is pofázik...