Nem csodálkozom, hogy ennyi pozitív kritikát kapnak, mert rohamléptékű a fejlődés, amit lemezről lemezre megmutatnak. Egy negyvenperces grindcore cuccos - ez volt a Qliphoth - ami nem engedett lemászni a plafonról, miközben végig kétszáz volt a pulzusom, azért komoly meggyőző erővel bír. A Cloud Rat valóban korunk egyik nagyon komoly zenekara. Széttépni a szívedet és összerakni, ami szétesett, vagyis abszolút szellemi eredetű, megalkuvás mentes és elszabadult. Ezt bizonyítja az a változás is, amit zenei értelemben is hagynak szépen végbemenni. A Moloch, Disrotted és The World is a Vampire zenekarokkal kiadott közös kiadványokon is más és más arcát mutatta a michigani trió, de a Pollinator című új nagylemez, illetve a mellette megjelentett kísérleti Ep szintén része ennek a transzformációnak. 

Ami most megint okosabb, megint finomabb, de attól, hogy gyötrelmesen érzelmesebb, még nem kevésbé harcos vagy karcos. Írok három teljesen különböző számról, amik valahogy mégis bekeretezik és egységessé teszik, ezt a hangulatában is sokdimenziós alkotást. Kísérteties fohászokkal, mint a Night Song legelején, hogy pillanatokra, de féken tartsák, ami a Seven Heads vége felé is elpusztított, ez idáig mondjuk klasszikus grindcore. Bár a hangzás így is magasan az átlag felett, a dobos szerintem megpróbálta kitörni a keretből az üvegeket. A Wonder után viszont a The Mad is máshogyan szól, máskor is gondoltam már, hogy az Orchid ebben a bandában is tovább él, de ez itt azt hiszem egészen biztos. Epikus screamo daráló a könnyek között. Madison hangja is egyre csak drámaibb. Miközben eljutunk az olyan számokig, mint a Luminescent Cellar is, ahol tiszta énekhangból a káoszba, rohan ez a borongós melankólia. Gitárdisszonancia és kiszámíthatatlanság ebben a modern korban, a velük született új grindcore-ban, ahol a jajveszékelés is abszolút a helyén van, mert Modern Life is War. 

Ezt pedig bármennyire súlyos is a két tag, az énekescsaj nélkül nem lehetne megcsinálni. Hogy a hangját húszféleképpen tudja használni, az nagyon sokat hozzátesz az egészhez. A Perla című zárótételben például nekem már simán Karyn Crisis szintjén mozog, ahogy öt féle hangszínen harcolja le azt a technikás alapot. Aztán mikor váltottam a bónusz cuccra, csak bővült a paletta, ahogy magamban Björk, Jarboe, Lisa Gerrard és hasonlóan nagy énekesnők hangjához hasonlítottam az ő tiszta énekhangját is. Elég jó ez az ambient cucc is, én mindig szerettem a hasonló felismeréseket, hogy ebben a közegben nagyjából mind ugyanazokon a zenéken lógunk. Justin K. Broadrick és valami ipari, vagy dub, de inkább neofolk, elrugaszkodva a valóditól és fátyolosan belemerengve valami komor új hullámba, billentyűkkel és akár akusztikus gitárral. A Do Not Let Me Off The Cliff szépen nyitva lett hagyva, remélem a jövőben is lesz tere, az efféle gyakorlatnak.