A Weekend Nachos búcsúturné pesti koncertje nagyon kemény felkiáltójel volt egy átütő hardcore sztori legvégén. Ez a tény sem és persze az se volt túl meglepő, hogy csak kicsivel ezután, de John Hoffman már új projekttel jelentkezett. A közel húsz zenekarban való részvétel után és mellett, határozottan egyszemélyes vízió lett a Ledge. Majdnem pontosan két éve jelent meg a Cold Hard Concrete című bemutatkozólemez, címében is korrekt és egyenes utalással, az anyag nyomasztó mivoltára. Kegyetlen mélyen a basszusgitár, kötelező és konzekvens erődemonstráció a doboknál, a csávó a mikrofonban is egy rohadék. Csak úgy, mint most is mikor kijött a második lemez és ebbe a mizantróp kiaknázásba még inkább belemegy. 

Eyehategod és Crowbar, ilyen bandákat dobott be a faszi hivatkozási alapnak, de nekem a hangulat és a hangzás is sokszor Godflesh, geci lassú sludgeviolence felfogásban. Hosszú számok vánszorognak - csak ott üvölt, ahol kell - és gyilkolnak a monoton gitártémák által, amik megvannak tolva egy kis klasszikus death metállal. Azok az idők jutnak erről eszembe, mikor a kilencvenes években a fémfejek felfedezték a dobgépet, meg az iparit, azt különböző felállású projektekben kezdték el lebontani az arcunkat, a mélyre hangolt élet és veszély gitárokkal. - Meg hasonlóan széttorzított mikrofonnal. - Csak Hoffman és az őt kiegészítő Gozer (Like Rats, Weekend Nachos) nyilván a hozzájuk közelebb álló hangzást hozzák, amitől végül olyan is, mint amikor a powerviolence bandák belassulnak. Az All I Hope For is egy letargikus szarság, ami nem hagy felállni, tehát végig lent maradsz. Nem várhatsz irgalmat, mert nincsen már irgalom. Csak Hanged, Shocked, Crater és egy bolygónyi szarhalom. Második lemezes Primitive Man szint. Vagyis nehéz megköszönni, de ez van...