Hogy velük legyek, ahhoz nem kell különösebb apropó, de egyébként ma megint volt, mikor beleszaladtam egy új, élő IDLES videóba. Mintha valami céges partin szítanának, de nem vágtam le biztosan, mert amúgy is tök mindegy. A lényeg tulajdonképpen úgyis csak annyi, hogy én is pont ilyen szabad akarok lenni minden egyes kibaszott napon és úgy táncolni át az életemen - ezen a furcsa véletlenen - ahogy ezek a cuki barom állatok is a színpadon. Joe Talbot nem punk bazdmeg, csak szemtelenül őszinte és ezért érzem szerintem, hogy tűzet gyújt, mint Jim Morrison, és kurvára olyan melegszívű elmebeteg, ahogy a nagy Mike Patton is.

Nem akarom elemezni, nem akarom részletezni, csak hagyom, hogy a verseivel átlovagoljon az arcomon, muszáj velük vonaglanom, mert a szarból is szörpöt csinálnak. Kiállnak egy olyan számmal, mint a Colossus és a dal első két sorában lerendezik a függőséget - apróságokkal ne piszmogjunk - hogy tovább ereszkedjenek a mélységek. Nyilván átjön, hogy mennyire megérintett, de nem csak ez, hanem az egész. Merész boldogsággal mennek a megveszekedett végletekbe és fogalmam sincs, hogy közben, hogy maradtak ennyire józanok.

Néha átbandáznék velük pár napot, mert art-pop, poszt-punk, Sonic Youth és Swans ennyire egyszerűen nem lehetsz egyszerre, pedig az IDLES baszki megcsinálta. Van egy tervük, hogy ők megcsinálnak és ezt tényleg frankón megcsinálták. Sírok velük, izzok velük, harcolsz velük, nevetünk rajtuk. Sosem fognak elveszni, szerintem nekik a nagyszínpad is csak egy nagy semmi, mert önmagukért és csak maguknak játszanak. Annyi, hogy épp te is ott vagy. Szóval tedd meg magadért - ha a három videóból csak egyet nézel meg - hogy beletekersz és 29:30 körül megállsz, mert ez nem a Glastonbury fesztivál, hanem kicsit te magad is vagy, akit ők is nagyon szeretnek. Kérlek bízz bennük! Nem rég jelent meg egy új kislemezük. Abból lett a legalsó videó.