Egyszer volt szerencsém beszélgetésbe keveredni az Obituary dobos Tardy tesóval és óhatatlanul szóba került a gyerekkor. Venom, Slayer, Possessed és Celtic Frost, vagyis amiket ők hallgattak mikor belevágtak, mire én meg bekérdeztem, hogy az vajon normális-e, hogy tizenegy éves kölkök hallgattak ilyesmiket. Ő meg persze simán rávágta, hogy teljesen és ezen kurva jót is röhögtünk. Mert csak az elárasztó förtelem, túl gyors és túl lassú gyötrelem, ami beakadt rendesen ezeknek a floridai tagoknak is. A napsütötte színtér lett tehát a műfaj kivérzése, orrfacsaró kilégzése és mocsara, amiben sokan másokkal is régen elvesztünk mind. Az új Florida pedig manapság a 20 Buck Spin, ha például a kiadó olyan bandáit nézem, mint mondjuk a Fetid vagy a Cerebral Rot. Mindkét zenekar adott ki az idén albumot, de írásom az Odious Descent Into Decay lemez miatt pörög, mert azzal futottam egy súlyosabb kört. 

Szerintem, ha kiköpött death / doom a téma, akkor kell, hogy legalább ennyire nyers legyen, mert különben nem ragadt volna belém. Ez is egy bemutatkozócucc, mint anno a Soulside Journey és a Darkthrone demonstráció lényege sem az volt, hogy csináljanak egy albumot, ami pompásan szól, mert csak simán pokollá akarták tenni a fémet. Floridán túl a norvégoknál is kéjesen lassú és gyorsan gyilkoló gitárok tanítottak, a Cerebral Rot pedig ebben a suliban tette le szerintem az alapokat. Baszott jók a dobok, lidércesen csörömpölnek a cinek. Egyetlen percben sem engednek el a felszínig, mert a nehéz témákban a gonosz kapaszkodik, így a sztenderdek is menthetetlenül működnek. A csávó az említett Fetid zenekarban is frontember és itt is csak azt a szintet hozza, ami hörgésből mondjuk abszolút legalja. Szóval ez most nekem nagyon adja, én amúgy is szerelemes vagyok a Spectral Voice-ba. A számok közül pedig a Putrefaction és a Foul Stench of Ruination a kedvencem...