Kell az a kibaszott meglepetés! Az újdonságok ereje megállíthatatlan. Azt meg kurvára szeretem a punkban, hogy frankón kifogyhatatlan. Kotorászni, kapargatni, keresgélni, de valahogy minden napra jut valami, ami van annyira kemény, mint házibulin megenni egy villanykörtét. Mikor még ég, hogy faszán felvillanyozzon! Azt had szóljon valami ökölrázó és rohadt megrázó rontom-bontom. Kitaposott ösvényeken, megint egy új brigád a régieken, akik az alapokból basznak oda, de a School Drugs zenéje olyan energiákkal van megpakolva, hogy abszolút az lesz tőle az érzésem, mintha most hallgatnám először azt, hogy Black Flag. 

Markáns dühvel horzsol, de nagyon fontos, hogy a nyolcvanas években sem feledkeztek meg a dallamokról. A betegségnek is lelke van, ami muszáj, hogy ott legyen a gitárokban, mert az fog végül megcsinálni. Engem a Nothing Grows és a Gimme Doubt is így csinált meg. Alattomos és neurotikus kétpercesek, simán meggyőzött velük az énekes gyerek, hogy teljesen megőrült. Pattogó, kapkodó és kattogó, de az is kell, hogy ilyen nyomasztó legyen, mert úgyis ez a sötét van, odakint és odabent is. Destined Days és Nervous Eyes. Az olyan bandák, mint a Poison Idea és a Bad Brains már mindent kitaláltak, szóval ezek csak fogták a saját energiáikat, azt belerobbantak azokkal a közösbe. 

Ezekkel az egyszerre fifikás és nagyon durva gitárokkal, nagyon jól játszanak a dobokkal. A pergetés és a taposás is jól működik. A lassabb részek és a középtempók is kibaszott szigorúak, szerintem jó ahogy a hangzásban is vastagodtak. Negative Approach szintű tempók és váltások, megbabonázva ezzel a koszos sikátor vírussal. A címadó dal és az Overrated Life is nagyon jól ijesztget ezzel a hangulattal. Ellenben a Joyless a legvégén mégis valahogy himnikus. A Modern Medicine szerintem kiemelkedő az idei hardcore / punk cuccok között. Két kislemez után, még mindig New Jerseyből...