Azzal lehetetlen vitatkozni, hogy a Discordance Axis nagyon durván megelőzte a korát. Ezért a modern grindcore titulus és az efféle jelzők meg dumák lehetnek nagyon csalókák is, mert ők már húsz-huszonöt évvel ezelőtt totál kipörgették azt is. Amitől manapság is mindenki csak kapkodja a fejét, mert a technikai felkészültség és a futurisztikus életképek átültetése abba az orkánszerű, disszonáns, de tökéletes hangzavarba, már akkor is annyira profinak hatott, mintha azok hárman, ott rögtön a legelején megették volna a huszonegyedik századot. Nem is csodálkoztam, hogy az Inalienable Dreamless lemez után inaktiválták a bandát, mert egy annyira magas rezgésszint után már valószínűleg tényleg nem volt hova tovább. 

Szóval majdnem mindenki talált magának új zenekart vagy más felállásokat, ahol ízlelgetni lehetett a friss zenei tapasztalatokat. Dave Witte vagy két tucatnyi bandába vitte tovább azokat a zseni kezeket, míg Jon Chang meg összehozta azt a Grindlink nevű grindcore gyülekezetet, ami tíz évig aktív volt és csinált három szintén érdekes lemezt. - Takafumi Matsubara gitárossal, aki részleges bénulás és egy komoly agyvérzés után tért most vissza egy teljesen friss lemezzel. - A Discordance Axis tagok közül tehát csak Rob Marton maradt hosszú ideig csendben, de most ő is visszatért ezen a No One Knows What The Dead Think című lemezen. Amit az egykori zenésztárs Jon Chang is szintén jegyez, Kyosuke Nakano dobossal egyetemben.

Ezek meg együtt úgy fest nem tudnak mást játszani, csak ilyen megfeszített és feszültséggel teli őrületeket. Nagyon kicsiszolt, kibaszottul kiélezett és a villámnál is gyorsabb megoldásokkal. Meg ezzel a valóban nagyon is aktuális hangzásvilággal, mert szinte mindent használtak, ami tükrözi a mai trendeket, de nagyon be azért nem illeszkedtek. A múltból hozott sajátos, de inkább csak kiszámíthatatlan játékstílus itt is abszolút jellemzője a lemeznek. Vannak technikás metál elemek és ilyen Grindlink vagy Orchid szerű screamo darálók. Nagyjából erről a két oldalról szövődnek a szerkezetek, sőt vannak kimondottan fogós részek, még ha őrülten gyors is, meg persze rohadtul rideg a tök idegen éterben. Mint a Discordance Axis egy talán befogadhatóbb változata, az ultramodern korszellemmel kipolírozva. Nekem elsőre egyébként pont az instrumentális számok tetszettek jobban, de még csak kétszer hallgattam, szóval a negyedét sem emésztettem meg. Rendhagyó módon megteker. Az egyszer viszont biztos, hogy ziher!