Legutoljára Jim Jarmusch és Jozef van Wissem közös lemeze, illetve a John Carpenter közreműködésével megjelenni készülő Daniel Davies szóló hívta fel a figyelmemet a Sacred Bones Records egyéb kiadványaira is. - Ez David Lynch zenei produktumainak kiadója is. - Szóval fürkészni kezdtem a videócsatornájukat és a Föllakzoid név valahogy egyből beakadt. Lement párszor az Electric című videó, aztán ahogy olvasgatni kezdtem a zenekarról szembesültem vele, hogy alig pár hónapja jelent meg a harmadik lemez, aminek elég jó sztorija van és ami a legfontosabb, hogy a zene is pazar. 

Kibaszott sok középszerű black metál van, de te ne rakd ki, csak a legjobbakat. Mondta a titokzatos hang a fejemben és én azonnal beleegyeztem, hiszen tökéletesen igaza van, pedig vágom, hogy rohadtul nem is létezik. Ez viszont nem az American Horror Story egy tudathasadásos epizódja, hanem egy grandiózus francia banda, vagyis a Regarde Les Hommes Tomber két új száma, méghozzá az érkező Ascension lemezről. Egy darabig ellenálltam, mert a poszt-metál elemekből is építkező A New Order című számot és főleg a videóját túl giccsesnek találtam, de aztán útközben az és a másik új szám is abszolút meggyőzött, mert zeneileg valóban igényes és elsöprően viharos szertartás. A Downfall of Gaia és az Ultha által is járt ösvényeken, harmadik lemezükhöz már Season of Mist kiadó adja a támogatást. Ez pedig a két új szám. 

Mindjárt az elején szeretném tisztázni, hogy ez az egri banda az abszolút kedvencem. Első körben a Tűzgyújtó szövege volt, ami megevett, de zenei értelemben is felégetett a Felülnézet demo nyolc nagyon súlyos száma. Szokatlan ős-thrash elmebeteg Leukémia felfogásban, de néha még gyorsabban és felfoghatatlan death metálba hajlásokkal, meg váltott acsarkodó, vagy üvöltöző énekkel. Versszerű elborult, de nagyon éles szóképekkel., számomra mindig is ezek maradnak a legjobb hazai szövegek. Kilencvenkettőben jött ki kazettán az anyag, amitől teljesen megőrültem, de aztán elvesztem és elvesztettem. Pár évvel ezelőtt még az is valószínűtlennek tűnt, hogy újra beszerezzem, de aztán az egykori E-Klub kollekciójából megmentett szalagot megkaptam ajándékba és jelentem még ma is elég jól szól - Kösz Milán! - de koncertről álmodni sem mertem. Ennek a sztorinak ugyanis van vagy harminc éve. 

Az első koncertekkel párhuzamosan 2018 augusztásban jött ki az a hatszámos anyag, ami demonstrálta, hogy mi van. Mégpedig, hogy a néhány maréknyi és valóban földalatti, hazai punkszíntérnek lett újabb színfoltja, bár a Havária inkább csak a fény teljes hiánya. Az a fajta mosdatlan Hellhammer crust, amit meghallgatsz és a szíved helyén egyből masírozni kezd egy kibaszott atomhadsereg. Csak Ördög Gabinak lehetne hozzá durvább feje, mert mikor a Vaknap középtempójába beleszakadsz rögtön rájössz, hogy ehhez túl jóságos ez az arc. Mondjuk a Young and in the Way soraiban se mindenki pszichopata, ami a két zenekart tekintve szintén erős párhuzam, a hangzásban kiütköző testvériség mellett. A Havária egyébként egy kétszemélyes együttes, ahol Gepárd viszi a gitárt és az éneket, Ördi pedig a dobokat. Tavaly pedig minden újra fel lett véve és az első hat számot másik hárommal kiegészítve jelent meg a Rontás című album. Aztán most egy újabb kislemez. 

Őszintén sajnálom azokat, akik épp utánuk játszanak, mert olyan közönségnek kurva szar lehet, akik csak pislognak, mint dermedt békák. A videók az energiát csak részben adják át, de az még innen is tisztán látszik, hogy olyan feszültséget szegeznek a teremnek, amit csak kevesek tudnak így plafonhoz baszni. A két éve megjelent Burning Desire to Draw Last Breath kislemez nálam a maximális pontszámot kapta, de ahogy elnézem a Gulch élőben sokkal, de sokkal súlyosabb.

Nagyon lentről indul, de az emberfeletti fölé is felér. Túlzó módon dicsőíteni talán pont ezért nem ér. A fazon, azaz Bruce Lamont érzésem szerint ugyanis azért van ott az undergroundban ahol, mert neki nem lenne jó máshol sehol. Én viszont abszolút az adósa vagyok, mert érzésben már annyit adott, szóval gondoltam rajongok kicsit és összeszedem egy életműcikkben az emlékezetes felvételeit, mindig roppant egyedi hangzású számos bandájától. Szerintem Bruce is az a fajta forma, akinek a történetét leginkább a zenéi adják vissza - ott mindig túl közel van - semhogy szavakban lenne oltva. Chicagói bandákban tűnt fel a kilencvenes évek eleje óta, pár éve viszont kiszélesedett a spektrum, meg képbe került pár hasonlóan komoly karakter, egy-két még komolyabb projekthez. 

Ha őket be kell mutatni, akkor gáz van! Ian Mackaye két legendás zenekara - The Teen Idles, Minor Threat - a zabolátlan hardcore kölyköket ugyanis elég sok mindenre megtanította, aztán gyorsan fel is oszlottak. Rá két évre viszont jött a Fugazi és a poszt-hardcore bandák egyik fele még ma is úgy akar szólni, ahogy ők azon a hat albumon. A helyszín ma is Washington, ahol negyven éve a Dischord Records, meg ez a legfrissebb örömzene, amit Mackaye és felesége, illetve Joe Lally a Fugazi bőgőse hoztak össze.

Nem egyszer esett meg a történelemben, hogy azok tudtak nagyot menni a metálban, akik kurvára nem vették magukat komolyan. Pont az ilyen hozzáállás miatt illene is spórolni itt a zseni szóval, de lehetetlen, mert ez baszki a Mr. Bungle. Trevor Dunn, Trey Spruance és Mike Patton első közös bandája, aminek a sztorija a nyolcvanas évek közepéig nyúlik vissza, mikor is elkészült az első kazetta anyaga, vagyis a The Raging Wrath of the Easter Bunny címen elhíresült demo. Azt a nyolc számot pedig bármikor meghallgatod, igazából beszarsz és behugyozol, hogy ezek hatan már akkoriban mit csináltak a metállal, mikor megbaszták trombitával, harmonikával és szaxofonnal. Később aztán még három albumot csináltak, majd 2000 körül feloszlottak és csak most, vagyis húsz év után törték meg a csendet, mindössze három nagyvárosi koncerttel. 

Kétségtelen, hogy Mike Patton és Greg Werckman kiadója idén is nagyot megy, ahogy az elmúlt húsz évben is mindig, de hogy egy Human Impact első lemez náluk tud most megjelenni, az szerintem még nekik is extrák közé tartozik, pedig az Ipecac Recordings nem is dolgozik mással, csak színes és különleges előadókkal. Korábban egyszer már írtam róla, hogy ez az Unsane frontember új bandája, de Chris Spencer nem akárkikkel tért vissza, ugyanis a Cop Shoot Cop két egykori tagja, illetve a Swans és Xiu Xiu basszusgitárosa is része a tervnek, hogy a bemutatkozólemez márciusban megjelenjen. Jómagam is eléggé várom ezt az anyagot, főleg miután kidobták ezt a harmadik publikus számot is, ami sokkal jobban tetszik még az előzőeknél is. A Consequences videóhoz képest pedig már csak egyetlen hónapot kell várni és kint lesz az újabb Spencer / Coleman / Puelo féle végítélet, apokaliptikus noise rock baszki nemesfémben. 

Ha engem kérdezel, én őszinte leszek és megmondom a frankót, hogy azért szar ez az oldal, mert kurva kevés a thrash. Az a fajta geci hangos crossover, ami ott is megteker, ahol tekeredés még sose volt. Szerintem sokkal jobb név az, hogy húgyfolt, de abba, hogy ASS szintén nem kavarodsz bele, ellenben baszott kifejező. Ez a kibaszott kislemez meg totális lefejezés, egy örökké túlerős zenei recepttel, szemetesből mocskos, sikátor punk metál. Avagy, ahogy egy zs kategóriás akciófilmben egyszer nagyon bölcsen megmondták:"A háború csak a kezdet haver!" A DRI, Iron Reagan és Ghoul rajongóknak tehát üdvözlet itthon. Itt a következő fincsi csilisbabszörp Texasból.