Mintha a Searching for the Wrong-Eyed Jesus vagy a Seven Sings: Music, Myth and the American South című dokumentumfilmek előadói inspirálták volna, kicsit több, mint tíz évvel ezelőtt ugyanis pont úgy szólt ez a banda. A Carver Brothers Lullaby és a Phantoms Deep albumok - mint mondjuk a Slim Cessna' Auto Club - azt az elszigetelt vidéket idézik meg a hangszeren, amit elátkoztak, akik felszentelték. A klasszikus gothic americana zenétől viszont ez annyiban különbözik, hogy a The Tunnel zenéjében két árnyék is találkozik, ugyanis a borús folklórt elborult poszt-punkba szövik. 

Aztán kijött a harmadik, az Apparition Overdrive című lemez és az egyre komplexebb gitártémákat már egy határozottan noise rock ritmusszekció tette még inkább hangsúlyossá, miközben az ének maradt ilyen Jay Munly, David Eugene Edwards. Szóval az már egy elképesztően izgalmas anyag, de a legjobb még hátra van, mert a Six Curses of the Blackout Witchcave volt az igazi mérföldkő. Az eddig felsorolt hatások találkoznak egy olyan hangzásban - esküszöm, mint a fémgitárok és a The Austerity Program - amihez hasonlót csak nagyon kevés noise cuccon hallottam. Az egész pedig továbbra is a folklórban gyökerezik, csak találkozik benne a Swans és a Siouxsie and the Banshees. A Naga és a Solitude is a dalszerzés magasiskolája. Ezeket a később megjelent két kislemez dalai sem tudták felülmúlni, de egy új The Tunnel anyagra mindig érdemes várni, mert beszarás egy banda.

A trió otthona egyébként nem az elátkozott dél, hanem San Francisco, de azért elég titokzatos, mert a legnépszerűbb felületen gyakorlatilag semmi sincs fent, amit megtudnál tőlük nézni vagy hallgatni. Ellenben a legújabb Shapeshifter című lemez már hetek óta elérhető és digitális formában akár ingyen is letölthető, ahogy az összes többi felvételük is. Ez a nyolc szám pedig ismételten lenyűgözött, mert számomra piszkosul felemelő, ahogy mondjuk a lassabb Mercury és a Death's Request megszólít. Jeff Wagner hangja, mint egy vadnyugati Robert Smith és a hangzás terén is beleviszik a korai The Cure dolgait, keverve mindazzal, amit már fentebb leírtam. Aztán ott van a Punisher, szinte sludge metál málházás, közben a tűhangoktól a hideg ráz és mintha Mike Patton kísérletezgető szelleme kúszna felfele, csak mégsem tud szétesni. Szomorú, hogy a legtöbben nem tudják meg, ez a szám mennyire zseniális. A Samwill pedig hasonlóan bestiális lassúsággal lépked végig a lelkemen, amit a dob és a basszus szépen együtt kikezd. Rengeteg fogom hallgatni a Shapeshifter lemezt, pedig tudom, hogy kurvára arra megy, hogy sötét szobákban gyűlöljem magam, meg nagyjából mindent, ami odakint van, de azt szigorú ünnepélyességgel.