Mintha egy óriási tűzgolyó kiégetné a szememet és valahogy mégis látok. A gyerekek akár az égett papír, feketék. Nem mozdulnak. Aztán a lökéshullám odaér és szétrepülnek, mint a pernye. Láttam a napját, amikor ez lesz a valóság. A világvégéről mindenkinek vannak rémálmai. Nem igaz?

Nem mondom azt, hogy a legjobbak, de bennem kurva mély nyoma van az összes The Body anyagnak, beleértve a kollaborációs albumokat is. Kísérleteiknek a zenében kíméletlenül huszonegyedik századibb arculata van, mint bármi másnak, amit mostanában hallottam. Azokat az éles kontrasztokat adják vissza, ami ma van. A zajhoz használt eszközök pedig ugyanúgy be vannak drótozva, ahogy mi is ebben a félrekapcsolt zavarban. A Full of Hell kollaborációs lemezeknek is nyomasztó atmoszférája van, de ami a legfontosabb, hogy azokon már abszolút minden szabad vegyértéken mozog, az elektronikus zenék legkülönbözőbb stílusainak, legokosabb káosza. Azokban az években jelent meg Kristin Hayter, azaz Lingua Ignota - The Body és Full of Hell anyagokon is közreműködik - akinek saját bemutatkozóalbuma is lett annyira egyedi, amivel tudott illeszkedni ehhez az extrém művészeti színtérhez. Így nem is csodálkoztam rajta, hogy ő, Lee Buford és Dylan Walker, végül belefogtak ebben az új projektbe. 

Veszett ez az egész világ és benne mi, veszett kutyák. A Grave of a Dog lemez pedig gyászmise. Kristin orgonajátéka a The Ocean of Mercy című számban, aztán ahogy énekesként is mélyre megy önmagában, az egyszerre szürreális és teátrális, nemes lelkű negatív katarzis, keserű fohász. A Violent Rain pedig szintén az övé. Tompa doggép, mint egy heves szívhang és közben megérkezik a halk zongora, hozzá a háttérben Dylan Walker farkashangja, ismét tökéletes kontrasztot alkotnak. Talán csak két szám van direktbe túltolva, mondhatni az album többnyire minimalista, sokkal lefojtottabb a hangulata, ezzel együtt pedig személyesebb is. Máskor meg bestiális - Drunk on Marrow - ahogy a bunker techno alapokra felfekszik a fátyol sötét zongora, míg Dylan hangja született pokolfajzat. Az Immersion Dispersal és a Miles of Chain pedig olyasfajta apokaliptikus tételek, ahol Lee pakolt pár elégé hasonló elemet, mint Carpenter az Escape from New York című filmjének betéteibe. Az album egésze viszont sokkal inkább emlékeztet zeneileg a Techno Animal, Ice és Scorn hármasra, pont azért, mert minimalista, de minden irányban nyitva vannak. 

Legutoljára pedig megint egy rekviem, Kristin zongorára énekel, kése pedig egyenesen a szívbe megy. Love is Dead, All Love is Dead.  Hasonlóan a Lingua Ignota lemezekhez, valahogy ez is templomi zene, csak szomorú és elszigetelt. Ezért fura leírni, hogy tetszett és valahol szép ez a nyolc szám. Mert végül is mit tapsolsz meg ott, ahol mindennek a végén csak a semmi van?