Már sokszor kiderült, hogy lehet ezt  jól csinálni. Egy jellegzetes hangzást, egy hangulatot elkapni és kurva nagyot nosztalgiázni. Igazából az Off Fire című lemezen is ez történik és szóban nehéz is ennél többet hozzátenni. Protester, Joe Biden, Post Pink és Red Death tagok bandája, akik ezúttal egy tíz számos albumot hoztak össze nagyon konkrét Revolution Summer hardcore-punk hatásokkal. Rites of Spring, Dag Nasty, Fugazi, vagyis Washingtonból és abból az időszakból minden játszik, de néhol a Black Flag, a Code of Honor és a Big Black is bevillan.  

A pusztulást vizionáló Mad Max mozik rajongóinak már át van drótozva a tudatalattija és gyakorlatilag fel lettünk készítve az élhetetlen jövőre. A tudás, hogy a vízért és a benzinért ölni kell, bennünk már kajak csőre van töltve és tudjuk, hogy jönnek majd a rongyokba csavart, ótvar mutánsok, akik ennének a húsunkból. Szóval tök jó lesz! Kihívásokkal teli, egzotikus és küzdelmes. Ha pedig sikerül még valahol feltölteni a lejátszót, akkor üvölthet az Expander, a Neuropunk Boostergang lemez sokat segíthet az átállásban.  

Aki tavaly októberben ott volt a Dürerben, az sok mindenre választ kapott és egy ilyen koncert után azt is bőven sejteni lehetett, hogy milyen lesz ez az album. Harley Flanagan nagyon súlyos karakter, ijesztő és tiszteletreméltó is egyben. Elvitatni azonban nem lehet tőle semmit sem, ő valóban a legelejétől ott volt és nem árult zsákbamacskát, mindig is ilyen volt. Meglehetősen nárcisztikus, erőszakos fanatikus, akinek viszont tényleg a Cro-Mags a vallása. Duzzadt az erőtől, a büszkeségtől, hogy nevet visszakapta és egészen biztos, hogy rohadtul be akarta bizonyítani, hogy a Cro-Mags sosem lesz gagyi. Ismerve  őt szinte biztos, hogy eltökélte, hogy mindenkinél háromszor keményebb fognak játszani. A koncert idején már voltak publikus számok az új albumról, amik ezt igazolták, de erre az élőben való kiállás sem cáfolt rá. Ötven fölött totál kipattintva ez az állat, velem például simán elhitette, hogy nem csak múlt, hanem jövő is van és ilyen is lett az In The Beginning album. 

A kulturális sokszínűség a zenének igazából mindig jót tett, Angliában például rendre előfordul, hogy a stílusok keresztezéséből új műfaj lesz. A kilencvenes évek legelejének jungle zenéiben meg szinte van minden. Az elektronikus zene addigra bevett formáit szedték össze, forgatták ki és játszották gyorsabban, miközben az egész tele lett pakolva a legkülönbözőbb hangmintákkal. A műfaj úttörői, mint Goldie, , Don Scott és Adam Freeland elkezdték szétszedni az alap dalszerkezetet, megtörték az ütemeket és létrehoztak egy jazz, breakbeat, ambient keveréket. Később jött a durvább hangzás, bunker techno és hardcore elemek - Ed Rush & Optical és a többi - amik aztán a kilencvenes évek második felére igazán sajátossá és sikeressé tették a drum n bass műfajt. 

Ugyanazokat a köröket futjuk, vannak sztorik, amik mindig visszatérnek. Ez itt a tizenegyedik IDLES cikkem, mert szerintem tizennégyszer jobbak, mint a legtöbb lecsengő szereplő a könnyűzenében. Így kell megírni egy tök egyszerű dalszöveget, ami kapásból sarokba szorít pár baszottul érzékeny delikvenst. A fél életem lopta el a fél életem, de megesküszöm, hogy nekem semmi közöm az egészhez! Csak Joe Talbot, aki megint ki akar baszni velem, ha jól értem és közben úgy csinál, mintha neki se lenne sok köze ehhez az egészhez. Trükkös bristoli gyerekek, szeptember végén pedig jön a harmadik lemez, melynek ezúttal Ultra Mono lesz a címe. A Grounds az új anyag második klipes nótája és természetesen megint kurva nagy a meglepetés. Bajusz alól rántják ki ezt piszok súlyos, de jól fogyasztható zenét? Jól hallom, hogy a ritmusszekció noise - basszusgitártól befosok, hasalok - de a billentyű meg tizennyolc karátos new wave? Ismerd be, hogy nagy okosságok ezek! 

A Robotban az a koncert úgy két éve, a sűrű vörös füstben teljesen felemésztett. A Primitive Man esetében a zene szót emlegetni felesleges, mert ez nem az bazdmeg, ez egy párhuzamos világ. A legősibb ösztöntörekvések szintjéig leránt és ott beléd vág valami beteg vérbe mártott szart, üvölt fölötted miközben vonaglasz. A Caustic után én azt éreztem, hogy nincs hova tovább. Megnyúzták, megették és kihányták a halált, ennél már nem lehet extrémebb a metál. Az új számot hallgatva viszont van ebben még bőven, augusztusban jön tehát a valóban jövőtlen és abszolút fénytelen, még töményebb Primitive Man. Tonnányi massza ömlik, de teljesen élettelen. Az ember egyre öregebb, de teljesen lényegtelen. Az album címe Immersion és a The Lifer az első publikus tétel. 

Tizenkét perc, ami olyat rád ver, hogy anyád tejét felböfögöd! Meg oda is becsöngetsz, ahol lépcsőház sem volt! Még a legkedveltebb képed is elpixelesedik tőle a profilodon. Nagyon durván megsemmisítő grindcore Peruból. Így kell bazdmeg bemutatkozni és kilenc számmal az összes szart kitolni. Előember powerviolence, elmenyúzó tömény erőszak. A számokban néha kapkodósabb, dallamosabb punk is megjelenik, aztán tonna súllyal rád nehezedik és a csávó kiüvölti spanyol nyelven a szemed. Nagyon szemét geci. Ami Los Frios, mostantól jöhet bármi, én megbízom ebben a bandában. Rohadt agresszív, zajos hardcore hangzása van ennek az Aberración című anyagnak. 

Az Ipecac Records következetesen tartja magát a karantén szülte tervekhez és hetente oszt meg hivatalos koncertfilmeket. Én meg úgy voltam vele, hogy az eseményeket lehet te is követed, de az újat azért ide is kirakom, mert ahogy mifelénk mondani szokás, inkább ezerszer is Mike Patton, mint egy broki polírozó interjú a pénzügyminiszterrel. Patton mester különc küldetéseit amúgy is szeretem és a Romances című Kaada / Patton lemez talán az ötödik kedvencem az összes projekt között. A megjelenése után egy évvel az anyag a Roskilde fesztiválon is bemutatásra került, ezt a koncertet pedig DVD lemezen is kiadták később. Egyben talán fent sem volt, szóval fogadjuk szeretettel ezt a tegnaptól szabadon megtekinthető ajándékot, ahol a megfogalmazhatatlanul bájos dallamok ismét tébolyba csapnak át, John Kaada és angyalhangú barátja tehát pompásan megtervezték ezt az eklektikus csapdát. Egymás után robbannak a karmikus taposóaknák. 

Mondhatnám, hogy erről is lecsúsztam, mert az elmúlt pár napban már mindenki kirakta, de szerencsére én nem híreket írok, inkább simán csak rajongok és a rajongásom időtlen. Dávid azt hiszem a Lingua Ignota koncerten súgta meg nekem, hogy útközben ebből egy Season of Mist kiadó lett, én meg vele örülhettem, ez ugyanis nem kis dolog. - A bendzsóra és gitárra épülő szólóprojektek után egy nagy metál kiadó általában nem kapkod.  - Emlékszem az első estékre, amikor mondjuk Óbudán harminc földön ülő embernek játszott és ő is azt hitte, hogy ez így marad. Azóta viszont sok minden történt, profivá érett a The Devil's Trade, van klassz lemezszerződés és így érkezünk meg a harmadik lemezhez. Ami augusztus 28-án jelenik meg és a címe The Call of the Iron Peak lesz. Az első publikus tétel pedig a Dead Sister, vagyis hallgasd meg még egyszer. Én egyszerre megszoktam úgy hétszer. Szeretem benne az embert. 

Pár hete az új lemez első publikus előzetesével egyetemben, úgy konferáltam fel ezt a zenekart, hogy ők azok a norvégok, akik Erasure és Darkthrone hatásokkal szinkronban operálnak. Aztán kijött a teljes lemez és egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy nem jól írtam, mert a La Ilden Lyse első két száma hatalmas metál punk tekerés, ahol a Darkthrone, mint hivatkozási alap mondjuk tökéletesen megállja a helyét, azonban poszt-punk és new wave ízeknek nyoma sincs. Inkább az a fajta diadal szomjas heavy metal süvít, amit Fenriz is előszeretettel vett alapul, az utolsó néhány Darkthrone anyagon. Az új Okkultokrati hangzása pedig szintén autentikus, vagyis mosdatlan Motörhead crust, horzsol, harap és okádék paraszt.