Hat óra előtt keltem, akkor pillantottam meg, hogy odakint hull a hó. Kitártam az ablakot és hagytam, hogy a csípős, friss levegő új életet leheljen a szobámba. Még nem jött fel a nap, így az utcai lámpák sárgás fényében néztem az elsuhanó pelyheket, aztán eszembe jutott, hogy csinálok egy jó forró kávét. Mézzel iszom és kis fahéjjal a tetején, szeretem magamat kényeztetni. Mikor megittam, belebújtam a bakancsomba, lementem a ház elé és elkezdtem lapátolni a friss havat. Örömmel habzsolta tüdőm a hideg levegőt, boldog voltam, hogy elvégzem a férfi dolgát, ropog a cipőm alatt é harsog a lapát. Alig gondoltam az utolsó, Suicide Euphoria című PISSGRAVE lemezre, tényleg minden jó volt. Aztán feljöttem, átléptem a mamuszomba és belefutottam az Euthanasia című számba, az pedig mindent megváltoztatott.

Mondjuk én is késésben voltam, mert valamikor a Valonielu lemez után kapcsoltam, de akkor és később sem találtam magyar nyelvű cikkeket az Oranssi Pazuzu munkássága kapcsán. Pedig elképesztő forradalom, amit a finn black metál színtér berkein belül zeneileg művelnek. Nem hiszem, hogy előttük hallottam hasonlót, teljesen egyedi és absztrakt az ábrázolás, ahogy megváltozott tudatállapotaikat felvázolják a nagy pszichedelikus térképre. Ezért is hangzott csodálatosan a hír, hogy tovább ötvöznek és a Dark Buddha Rising másik öt zenészével állnak színpadra közös műsorral. Az ügynek pedig folytatása is van, mert idén áprilisban mindebből lemez is lesz. 

A karácsonyi miegymásnak szépen lefőtt a kávé, aztán megvolt a boldog - boldog is, szóval lassan farsang szezon, tehát jöhet a maszkos fazon. Nem tudom ki hogy van vele, de én úgy tervezem, hogy még egy darabig mindent meghallgatok, aztán elkezdek spórolni az idővel és végül maradnak a legjobbak. Szóval lehet, hogy egy idő után már csak Kool G Rap, Kool Keith és MF Doom lemezeket fogok pörgetni és aki nem dupla o, az mehet a picsába. Egyikük esetében se kell csupán a régi klasszikusokért kapkodni, mindenki mellett MF Doom is fasza dolgokban volt tavaly. 

Háromszor hallgattam meg egymás után, de szerintem most három napig ez fog menni. A három tag kajak háromszázas pulzusban utazik, ők futnak tehát Moisturizer néven. Meg a legkeményebb pályán, ha szerény véleményemet hozzátehetem az ügyükhöz, de tényleg. Tavaly is ők gyalázták le az év elejét és idén is hasonlóképpen időzítették második kislemezüket, melyre ezúttal nyolc szám fért fel az előző tizenkettes csomag után. A friss anyag elemzése végett pedig két mondatom idéznék összesen: Ugyan megszomorodik ő megpusztulatjában. Nyissad meg a te szemeidet, és lássad meg mi pusztulatunkat. 

A tegnap megosztott új Deathgrave videó végett kötöttem ki a Tankcrimes Records rajongói felületén és gondoltam, ha már ott vágyok, megpörgetem mik is mennek arrafelé. A döntés pedig nem volt hibás, mert rögtön két olyan banda nevébe is belefutottam, akik most az év elején debütálnak egy-egy nagylemezzel az említett kiadónál és első blikkre amit nyomnak, az maximálisan állatorvosos. A perui tagokból Kaliforniában szerveződött Los Huaycos deszkás thrash punk, de Sonic Youth felhangokkal. A Kicker pedig egy brit és amcsi gyülekezet, melyben a Neurosis basszusgitárosa is szerepet vállalt és a klasszikus angol punk rock hódolatának szól szerintem a dolog. 

Indul az év, szépen fejlődnek fel a nevek és a helyek, el lehet kezdeni beírni az idei koncertek időpontjait a regiszterbe. Elsőnek mindjárt a Jucifer nevével, akiket kétszer biztos, de talán háromszor is láttam Pesten, mindig a Cudi Purci szervezéseknek köszönhetően és ahogy az a fazon dobol, azt azóta sem tudtam kiverni a fejemből. Edgar Livengood nem ismeri a féket, ha alá kell pakolni az asszonynak, ez egy kétszemélyes zenekar ugyanis. A fronton pedig a dobos felesége, azaz Gazelle Amber áll, ők kilencvenhárom óta nyomják együtt. Nagyjából szabad stílusban, ahol a grunge, a sludge, a grind és a black vonal éppúgy belefér a repertoárba. 

Még utol sem értem magam 2018 ügyben és a Tankcrimes Records már az új év cuccaival kóstolgat, de azokból holnapra fogok cikket csinálni. Szóval csak haladjuk szépen sorban, mert itt van például a Deathgrave és ez a roppant korrekt bemutatkozó anyag, amiről megint picsa fingom nem volt, hogy egyáltalán létezik. Pedig a legtesthezállóbb death / grind / punk vonalon mozognak és ráadásul két totál pöpec banda, azaz a Brainoil és az Amber Asylum tagjai hívták ezt is életre, meg a Tankcrimes rajongók nagy örömére. A júniusban megjelent album címadó dalához pedig videót is kipipált most a banda. Ez pörög lejjebb. Alatta meg album. Teljes. 

Emlékszem tavaly is valami egészen korán, mindjárt január első napjaiban volt valami No Regret Productions buli a Dürerben. Szóval idén sincsen másképp, az első hétvégét már fel is lehet venni a naptárba, mert lesznek jó kis koncertek az Aurórában. A házigazda Touch és a Contra megint egymás után lépnek fel, mint nem rég Győrben és az ottani élmények alapján ez a dolog egy elég fasza ötlet. Plusz a Contra tavalyi lemezét is itt lehet először beszerezni bakelitre vágva. 

Nem vagyok híve annak, hogy szopkodjam a rocksztárok faszát, de Mike Patton ez ügyben is kivétel. Nem csak azért, mert aránytalanul romantikusabb és bizsergetőbb, mint az átlag, de végül is ennek a sztorinak is ez lesz a lényege. A lényeg ugyanis az, hogy szentemberünk ahelyett, hogy beleült volna ifjúkori slágereibe, mint egy lavór húgymeleg vízbe, inkább részt vett ezer másik dologban. Meg pár éve megcsinálta a zenetörténelem egyik legnagyobb oltását mikor az ötvenes és hatvanas évek olasz slágereivel lépett a színpadra. Ami lejöhet úgy is, mint egy bizarr paródia, csak az a gáz, hogy közben kajak kiráz a hideg. 

Valamikor New Order, The Fair Sex, és Gary Numan. Mostanában Drab Majesty, FAR és Boy Harsher. Már megjegyeztem párszor, de most megint leírom, hogy a nyolcvanas évek ezen mezsgyéje nekem ma jobban megvan, mint ahogy akkor volt. Volt persze ami elért ebből már gyerekkoromban is, de akkor még túl szépnek láttam a jövőt és kevésbé voltam romantikus, mint manapság. Érthető tehát, hogy a dark wave / cold wave zenéknek miért kellett várniuk legalább harminc évet, hogy érzésben utolérjem őket. Ma viszont már itt vagyok és az év első napját egy jó From Ashes Rise után a Vox Low nevű francia duó saját néven kiadott lemezével tiszteltem meg.