Lehet, hogy mindenki látta már Spike Lee új filmjét, hiszen szeptember óta kint van, de hozzám csak a nagy év végi leülepedésben ért el, viszont mindenképpen szerettem volna írni róla. Én azonban nem olvastam el előtte semmit, mert megfigyeltem már, hogy a különböző interpretációk meghangolnak és megrágva kapok valamit, aminek az ízét még nem érezhetem. Szóval volt az előzetes és az a néhány mondatnyi rövid tartalom, amit ilyenkor közölni szokás. Én meg valamiért azt hittem, hogy ez egy filmvígjáték. Annyira groteszknek tűnt az alapsztori, hogy egy afroamerikai beépül a Ku Klux Klánba, amiből más elképzelést nem tudtam kiszűrni, csak borítékolható vinnyogást. Arról nem is beszélve, hogy megláttam a főhős kenyér kobakját és máris röhögnöm kellett. 

Később meg gondolkodnom, hogy akkor én hogyan is vagyok kódolva, ha meglátok egy méretes afro sérót és kapásból várom, hogy pörköljenek a bugyuta poénok. Mert őszintén megmondva, nálam nagyjából így áll a dolog. Viszont még mielőtt le kellett volna ásnom magamban és beismernem, hogy bennem is bőven van balítélet, sikerült megértenem Ron Stallworth valóban komikus karakterét, vagy legalábbis azt hiszem. A fazon karakterében ugyanis van egy tök egészséges iránytű, ami segít, hogy ne vigye el a dühe, ne vegye magát túl komolyan és csak mert romlott dolgokban kotorászik, nem kell, hogy maga is megromoljon. Vele együtt pedig maga a film is ezt az utat járja be és a téma komoly voltának dacára sem veszti el a humorát. Bár ahogy azt megszokhattuk, az meglehetősen szarkasztikus, de semmikép se gonosz. 

Az eszetlen demagógiából merítve ugyanis rögtön az elején kapunk egy szép kis monológot, aztán az ostobaság és a rasszizmus kapcsolatának minden vetülete kibontakozik a képernyőn. Spike Lee látlelete pedig másokéhoz hasonlóan pontos. A harag valójában mindig a személyes frusztrációknak szól és azzal az egyén csak a saját hiányosságait igyekszik palástolni. Az elcseszettség felelősségét áttolni, mindegy miért, mindenért másokat hibáztatni. Ez kotta. A Klán tagok ehhez mérten ismerős karakterek. Olyan arcok, mint amilyeneket ismerünk mi is. Haragszunk is rájuk, szánjuk is őket, röhögünk is rajtuk. Pont ahogy a filmben is. Így a történet abszolút életszerű kontextusban marad. Amit a rendező azzal csak tovább árnyal, hogy a jók oldalán is megkérdőjelez pár figurát. Vagyis pár kéket és ebből az is kiderül, hogy köztük és köztük sincsenek nagy ellentétek. 

Persze igaz történetről van szó, így a hitelesség végett nem is lehetett eltolni vagy túltolni semmit. A képek, fejek, színek, díszletek és zenék is ehhez illeszkedve adják vissza tökéletesen a kor hangulatát. A rendezőnek gondolom ezzel nem volt nehéz dolga, hiszen ő is ebben nőtt fel. Szóval abszolút korhű a dolog és egyben tök őszinte is. A film ugyanis mutat a másik oldalból is. Abból, ahogy a színes bőrűek egy része is radikalizálódott, vallott szélsőséges vagy egyszerűen csak gyerekesen naiv nézeteket. Az egészben pedig az a szép, hogy ezzel maga a főhős is meglehetősen kritikus, de anélkül, hogy akár egyetlen mondatot is kapott volna, ami ezt nyílttá teszi. Pedig elég közelről nézi mindezt és ahova nézz, ott még az övénél is nagyobb mikrofon van. 

John David Washington és Laura Harrier nevét sem ismertem, de szerintem jó, hogy Spike viszonylag ismeretlen színészekkel dolgozott, így legalább nincsenek prekoncepciók, amik a korábbi szerepek miatt ragadnak. Meg az is lehet, hogy a nagy színészek túljátszották volna, ami elvesz életszerűségből. Ez pedig szerintem nem csak a fent már egyszer említett ok miatt, vagyis hogy megtörtént eset volt fontos. Egyszerűen a lehető legközelebb kellett hozni a sztorit. Aminek a vége természetesen amerikai, hiszen a jók elnyerik, a rosszak megszívják. Vannak tizennyolc karátos vigyorok, öröm és boldogság. Alámerültünk a múlt nagy faji ütközetében a világ egy másik szegletében, aztán feloldoztak és kész. Ami volt elmúlt, spongyát rá. A következő kép viszont már a valóság, Charlottesville és a szomorú tavalyi események. Meg egy barom állat vezető, aki épp azon mesterkedik, hogy legalizálni tudja a gyűlöletet. Szóval mikor messzebb volt, egyszer csak közelebb jött.

Hozzánk és hozzám is közelebb, mert már nem is biztos, hogy csak egy tipikusan amerikai sztori. A gyűlölet kurvára nem egy amerikai sztori. Spike Lee kicsit elringatott a vége felé, aztán a várt négy percet és lekevert egy jó nagy pofon, még mielőtt elaludnék. De mondjuk egy jó rendezőtől el is várom, hogy kicsit összezavarjon. Az egyetlen zavaró dolog pedig tényleg csak ez volt. Hogy akkor is nevettem, mikor nem is kellett volna, de gondolom ez is része volt a trükknek. Vagy mégsem?