A hetvenes és a nyolcvanas években sem számokat és lejátszási jogokat vettek, a filmeknek ugyanis többnyire saját zenét írtak, ezek pedig nagyon sokat hozzáadtak az adott alkotás hangulatához. Ködös főhősök a városban, hosszú vágásokban, ahol csak jelenethez megkomponált zene szól és szinte nem történik semmi, mégis egész mélyen belehúz a sztoriba. Ez az egész pedig csak azért jutott eszembe, mert az új Uniform & The Body lemez egynémely száma, de főleg All This Bleeding is olyan, mintha egy francia krimi filmzenéje lenne, amit a benne szereplő megrekedt szereplő szétordibál.

A korábbi The Body kollaborációkról azt gondolom, hogy a tragikus kortárs zeneművészet fényűző darabjai - az előző The Body & Uniform is ide tartozik - amik az érzékelés ismeretlenül is ismerős kapuin rángatják át a tudatot, de a most megjelent friss tételek kicsit más dimenziókat képeznek. Az Everything That Dies Someday Comes Back lemez ugyanis sokkal inkább nosztalgikus és klasszikus, mint sem csak brutálisan futurisztikus. Mindkét amerikai duóra éppúgy jellemző a határtalan érzelmesség, de ez most valóban romantikusabb hangokban van jelen, nekem legalábbis a Penance és a Gallows in Heaven is ilyen.

A súlyos dobgép dörgedelemből már a nyitótételben is kifejlődik valami feszültséggel teli, de elsöprően katartikus hangzásvilág. A szintetizátorzenék hajnalán, csak ez sokkal gyorsabban növekszik, míg el nem uralkodik mindenkin az a határozottan teátrális dicsfény. Technokrata menetelésben telepszik meg a sötétség, tehetetlenül üvölt a poéta. Aztán az elmenyúzó sikoltása, vagyis Chip King hangja, de elszínesedő derűvel a háttérben, köszönhetően a billentyűknek, nem lett a rossz a Not Good Enough. Igazából lenyűgöző a legkülönbözőbb hatások tombolása. Melankolikus, modern hip-hop. SRSQ fátyolos hangjában Jarboe asszony ősöreg szelleme, de a Patron Saint of Regret nem az egyetlen rapzene, mert a Day of Atonement is hasonló, csak ultrabasszussal pakolták meg a vontatottabb ütemeket, nekem meg fogalmam sincs, hogy milyen cucc az, ami így szólal meg. Mégis a Penance maradt a másik kedvencem, mert finom ázsiai beütéssel, de tök jól hozza a new wave zenék érzéseit. Vagyis idén a megszokottnál is eklektikusabb a mozaik. A nyolcvanas évektől egészen a láthatatlanig.

Én mindenben az érzéseket keresem és ha lehet képekkel is megspékelem, az Everything That Dies Someday Comes Back lemez pedig pontosan úgy üt be, mint az éjszakai ösvények az erdőben. Egyetlen lámpával és biciklivel a természet szűk folyosóján, ahogy az arcomba két oldalról ágak lógnak, az árnyékok a levelek alatt, mint az állatok elsuhannak és alig két méterrel magam előtt már semmit sem látok, de kurva gyorsan gurulok, mert érzem, hogy túl vagyok az érzékelés valamelyik kapuján. A Contempt meg közben tovább rángat lefelé, mert az is csak egy megnevezhetetlen őrlemény az örvényben. Most nem mondom, hogy örvendek...