A gyönyörű melódiákat szeretem, amik szörnyű történeteket mesélnek el nekem. Ezt a nagy Tom Waits mondta, de Chelsea Wolfe kisasszony még ennél is komolyabban gondolja. Két évente új lemezzel lesznek egyre feketébbek a napok, elborultak a tegnapok, elsiratott minden holnapot. Akármeddig tarthat a nyár, mert törékeny lelkében, hatalmas szívében megkapaszkodik a tél. Ő egyébként is azoknak zenél, akik kukoricaföldek mellett és a saját árnyékukban járnak, mindig csak az éjjelt várják, mert a hold menti meg őket. A jó sötétség nyugalom is. Egy furcsa nő, aki gitáron és a tűzzel is játszik, hogy legvégül tényleg feláldozza magát. 

Feldolgozáslemezt csinálni biztos jó bulinak tűnhet, de igazából pengeélen tánc is. Vannak köztük jók és botrányosan rosszabbak is. Két hete sincs, hogy belefutottam egy Nooses nevű banda kislemezébe, amin a Misfits tiszteletére, az Earth A.D. album számaiból dolgoztak fel párat. Bennem meg leginkább az a kérdés maradt meg, hogy ez valójában jó ötlet volt-e? Pedig ez ügyben pont a Misfits az egyik legnagyobb király, hiszen a Project 1950 szerintem máig etalon, ha mondani kéne öt feldolgozásalbumot. A toppon viszont abszolút az Entombed van, mert ezen a téren a legszaftosabb a Sons of Satan. Nagyon nagy kaliberek és kurva változatos, hasonlóképpen a most megjelent Fister albumhoz. Én azóta bízom ebben a missouri sludge trióban, mióta a Gemini és a Good Friday című albumoktól még a gyerekkori képem is elsárgult a falon. Erre most megint lezúzzák a gyerekkorom, mikor egy Metallica slágert így televágnak méreggel és az is kiderül, hogy a világ másik két végén ugyan, de pontosan olyan bandák miatt, mint a Pungent Stench is, valahol együtt rúgtuk le a gyerekszobát.  

A koncerten, ahol ezt a fenti képet lőtték, egészen biztos, hogy ott voltam. Fura, hogy közel négy év milyen gyorsan elrepül, nagyjából azóta van csend az Extreminatig Angel körül. A zenekar háttérsztorija, hogy körülbelül 2012 óta létezik, amikor is Laci, Mátyás, Benedek és Márk abból az inditatásból összehozták, hogy csinálnak egy új sulis hardcore bandát. A nevet egy Catharsis szám után kapta a zenekar, hatások tekintetében tehát a kilencvenes évek a mérvadó, olyan bandák részéről, mint az Integrity, a Holy Terror és az Assück. A Torn from Earth, Think Again és Lépéselőny tagokhoz anno útközben csatlakozott Marci is, az Unheard Call gitárosa, de a visszatérő felállásban már a Dani dobol Márk helyett. Az újrakezdéshez pedig lesz új lemez, ez kapta a Times of Reason Cast Aside címet és úgy fest hamarosan meg is fog jelenni.

A színpad, mint összművészeti tér, alkalmas hely a legmélyebbre menni. A lélektan bonckésének és kórusának is otthont adni. Mindazt, amit emberinek nevezünk, a színpad képes kiemelni, megemelni, befogadhatóvá vagy még borzasztóbbá, de mindenképpen láthatóvá tenni. A zene és a színház ősi rítusokon, alantas összejöveteleken , szent alkalmakon nevelkedett, fejlődött ilyen spirituális szimbólummá. Tudom kissé patetikusan hangzik, de mikor ezt a koncertet ma délután kétszer is megnéztem, az a név ugrott be, hogy Ébren Álmodók Rituális Színháza. Nekem ezt a világot a Vágtázó Halottkémek mutatta meg, hogy a zenében mennyi minden benne lehet és hogy egy koncert valójában mindig performansz is. The Body és Assembly of Light Choir koncert az elmúlt napokból, elképesztő érzelmi töltettel. 

A Horror Epics dobhangzása nálam olyan élmény, mint először elszállni a félcsőben, de úgy rendesen, aztán leérkezni háttal a biciklivázra, pattogóval bele a lapockámba. Tehát nagyon kemény! Azóta is mindig át szeretném élni újra, ahogy a fejemre zuhognak, öblös törzsi jelleggel azok a botránybunkó témák. A finn Kohti Tuhoa amúgy nagyon közel járt két éve, ugyanis az előző lemezén a dobok hangzása már majdnem megütötte az Exploited kezdetek szintjét. A Saatanan Lampaat című számban, ahogy dübörög, éreztem, hogy megint ott vagyok. Jó kis bakancsos punk dolog, most megint egy újabb lemezzel. 

Húsz évvel ezelőtt laktam egy nagyon kopár albérletben, ahol az első hetekben nem volt csak két kazetta, az egyik pont Dj Shadow bemutatkozóanyaga, az Endtroducing. Íróasztal lámpánál átjátszott éjszakák, kurva furcsa gondolatok és Super Mario meg a kibaszott kis gombái. A kilencvenes évek második feléhez ez is simán hozzátartozott, a legvegyesebb mintákból hozott szuperprodukció. A faszi pedig azóta is pakol, az utolsó bakelitekről is felkaparja a hangulatot. Kísérletezik és keres, az útja az új albumon sem lesz egyenes. November közepén érkezik a dupla lemez, az Our Pathetic Age két publikus számához pedig videók is készültek, ezek lesznek majd itt lejjebb. Bár a történet többnyire instrumentális, közreműködök azért időnként mindig feltűnnek, így most a De La Soul veteránjai is nyomják egy számban, míg a másik meg jó dilis drum'n'bass...

Tíz évvel ezelőtt volt aktív banda, tagjai később olyan zenekarokban is tolták és tolják, mint a Back Off!, a Bicska és a Freedom is a Lie. Avagy Győr és Budapesten tengelyen és persze geci gyorsan, ilyen thrash mosh violence üzemmódban. Azokban az években pont külföldön éltem, valahogy távolabb volt a hazai színtér, így sajnos egyszer sem láttam őket. A jubileum azonban úgy fest új lehetőséget teremt és már biztos, hogy lesznek megint bulik a közeljövőben. A negyedik Beton Fest ugyebár adta magát, aztán a szombathelyiek is meghívták őket a klasszikus év végi SCHC bulira és együtt nosztalgiázhatunk majd december elsején, mikor az M.O.D. előtt színpadra lép a Grow Up Fuck It Up is! Emlékszem, hogy innen is volt akivel együtt néztük négy éve, ahogy Billy Milano és bandája lebontja a helyet. Plusz lesznek fizikai formátumok is, azt a Drinkin Beer In Bandana Records rendezi természetesen. A zenekar rajongói oldalát a pontos infókért pedig ITT látogathatjátok. Találkozzunk a bulikon, azt jól van! A kedvcsináló meg itt van...

Láttam tegnap egy filmet. Egy másik civilizáció katonái üldözik a szörnyet. Üldözők és a menekülő, együtt zuhantak le egy sivatagos bolygóra, most mindannyian túlélők, akik egymásra vadásznak. Aztán valahol a felénél bekövetkezik a fordulat, mert a szörny megszabadul a csuklyától, megszabadul a maszkjától és kiderül, hogy ember. Az utolsó az univerzumban, akinek bosszúszomjas küldetése van, szóval nem is annyira meglepő, hiszen természete az úton valahol valóban szörnyé tette őt. Amin sokkal inkább meglepődtem, hogy egyik ponton sem fordul önmaga ellen, nekem ettől lett végül a valóságtól elrugaszkodott a látomás. A felemelkedés leple alatt, ösztönünk és önmagunk ellen minden nap, ez egy nagyon személyes küldetés, ami formálja a kollektív tudatot. A Sanity Deranged. 

Az első négy anyag hatalmas hardcore-punk tanítás, de pár évvel később csak még inkább feladták a leckét. A Rohnert Park lemeznél váltottak nagyobbat először, mert azt a leharcolt és depresszív rémálmot már lassabban játszották, mint a jó öreg Black Flag. Aztán eltelt öt év és ahelyett, hogy enni adtak volna az éhezőknek, inkább kijöttek egy olyan anyaggal, aminek szinte semmi köze sem volt a múlthoz. Mármint ahhoz, amiben ők mozogtak, szóval hoztak a hangzásban valami nagyon újat, de kicsit még régebbről. Előkerült a Joy Division, megidézték Ian Curtis szellemét és szerintem ezt nagyon is jól tették, mert az L-Shaped Man több olyan dalt is hozott, amit egészen biztos, hogy meg kellett írniuk. Exit Fears, Bleeder és The Separation. Nagy kár lett volna, ha Ross nem énekli el mindezeket, mert érezhető, hogy régóta benne voltak és hozzá a hangja is megvan. A bandának szerintem nagyon jól áll ez a komor poszt-punk. 

Az első három lemez borítóján kékre festve ő pózolt, ezért is volt furcsa, hogy hiányzik az arca a Ginger című új album videoklip sorozatából. Szóval két éve még Brockhampton, most meg valahogy más dolga lett, abból van most szólólemez. Az Emmanuel összesen hat szám és az érzések teljesen vegyesek, mert nem tudom még, hogy párat hova tegyek, de a címadó dal és a videója, az szerintem kegyetlen és nagyon durva. Eleve, hogy az alap két hangból van összerakva, csak gyomorbasszus van a dobra tolva és még így is annyira zene lett, hogy vagy háromszor biztos megállt bennem az ütő. A szöveg szakad szét a dühtől, nem bujkál be a zene mögé, inkább felrappeli magát a vénákon, azt pörget egyet a csávó az agyadon. A képi világ is nagyon komoly. Rád telepszik, mint egy Rust Cohle monológ, kajak kiráz tőle a hideg. Pedig Ameer Vann csak egy új sulis, szinte ismeretlen gyerek.