A gyönyörű melódiákat szeretem, amik szörnyű történeteket mesélnek el nekem. Ezt a nagy Tom Waits mondta, de Chelsea Wolfe kisasszony még ennél is komolyabban gondolja. Két évente új lemezzel lesznek egyre feketébbek a napok, elborultak a tegnapok, elsiratott minden holnapot. Akármeddig tarthat a nyár, mert törékeny lelkében, hatalmas szívében megkapaszkodik a tél. Ő egyébként is azoknak zenél, akik kukoricaföldek mellett és a saját árnyékukban járnak, mindig csak az éjjelt várják, mert a hold menti meg őket. A jó sötétség nyugalom is. Egy furcsa nő, aki gitáron és a tűzzel is játszik, hogy legvégül tényleg feláldozza magát. 

Kicsit több, mint egy éve, mikor láttam őt a színpadon, elsöprő volt az erő, amit ott felmutatott. Az Apokalypsis című második lemez is efelé mutatott, mert utána már nagyon elborult lett a hangzásvilág, ami a Hiss Spun című lemezt két éve aztán olyan viharokig emelte, ahonnan szerintem nem volt hova tovább. A stúdiófelvételek után élőben is úgy szakadt ránk, hogy keresni kellett a szavakat, mert ahhoz képest, hogy Chelsea a folklórból indult el, elmosott nagyon súlyos metál lemezeket, a mérlegen ugyanis biztos, hogy az utolsó két korong lett volna nehezebb. Az extrém zenék rajongója talán ezt is szerette volna, elkápráztatni ezt a világot, de nekem az is eszembe jutott, hogy csak elbújt a súlyok mögé. Aztán most mikor megjelent a Birth of Violence - ami sokkal inkább olyan, mint mondjuk az első lemez - arra gondoltam, hogy ezt biztos ő is érezte és az új út szépen visszafordult a régiekbe. 

Ezért most megint sokkal halkabb és személyesebb. Az American Darkness című első találkozásunknál is erről győzött meg. Akusztikus gitárral, hangulatdobokkal és finomhangolással érkezik a dal, egy gyönyörűen fotózott videóban. Természetesen feketében és fehérben, ahogy ember sosem lát, de nyilván ez is része a varázslatnak. A címadó Birth of Violence pedig szintén ilyen, tiszta és egyszerű dallamon lovagol a szöveg, Wolfe kisasszony gyönyörű hangjának karizmáját emelve fel a csúcsig. Itt egyébként úgy éreztem, hogy a nap is kisütött egy kicsit. Szerintem fontos, hogy az új albumon ez többször is megtörténhetett, mert túlerőltetett lehet, ha valami folyton le van nyomva. 

Ő egyébként biztos, hogy erre született, az Erde című dal is azért jön belőle így, mert azzal együtt lehet természetes, ahogy a hangja követi azt a két hangot, ami a gitárjáról lepattogott. Nekem ez tetszett a legjobban, mert csak Chelsea van és semmi más. A Depeche Mode hatása viszont új felfedezés, pedig a Dirt Universe tanúbizonyságot ad, hogy az Ultra és a korai idők is jelen van. Szerettem a dallamát, de a Deranged for Rock and Roll is egy nagyon különleges szám. Hangzásban kicsit lépi túl az akusztikus határt és egy másik Amerikát ringat el vele, azt amelyik nincsen benne a tévében. Szóval megint egy legendás téma, az utóbbi idők leghangulatosabb videójában. A csaj tulajdonképpen egy igazi klasszikus, már most időtlenek a dalai. 

Tizenegy tételben, alkonyattól pirkadatig. A Birth of Violence inkább beenged, mint meghódít. Akusztikus gittárral utazik, hosszú és kegyetlen utakon, csak kicsivel az elcsendesedés fölött. Highway, Little Grave, When Anger Turns to Honey és hasonló hollótollú, könnycsepp fényes vallomások. De minden versben van egy farkas....