Feldolgozáslemezt csinálni biztos jó bulinak tűnhet, de igazából pengeélen tánc is. Vannak köztük jók és botrányosan rosszabbak is. Két hete sincs, hogy belefutottam egy Nooses nevű banda kislemezébe, amin a Misfits tiszteletére, az Earth A.D. album számaiból dolgoztak fel párat. Bennem meg leginkább az a kérdés maradt meg, hogy ez valójában jó ötlet volt-e? Pedig ez ügyben pont a Misfits az egyik legnagyobb király, hiszen a Project 1950 szerintem máig etalon, ha mondani kéne öt feldolgozásalbumot. A toppon viszont abszolút az Entombed van, mert ezen a téren a legszaftosabb a Sons of Satan. Nagyon nagy kaliberek és kurva változatos, hasonlóképpen a most megjelent Fister albumhoz. Én azóta bízom ebben a missouri sludge trióban, mióta a Gemini és a Good Friday című albumoktól még a gyerekkori képem is elsárgult a falon. Erre most megint lezúzzák a gyerekkorom, mikor egy Metallica slágert így televágnak méreggel és az is kiderül, hogy a világ másik két végén ugyan, de pontosan olyan bandák miatt, mint a Pungent Stench is, valahol együtt rúgtuk le a gyerekszobát.  

Nem véletlenül említettem meg a Misfits nevét, valójában hatalmas Danzig rajongó is vagyok, így elsősorban egy ilyen feldolgozással tudtak a leginkább meglepni ezen a Decade of Depression című lemezen. A How the Gods Kill nyolcperces verziója a szám első felében olyan bársony, mint maga a mester is, de aztán kifordul és teljesen lealjasodik. Iszonyat profin lett felvéve, mindennek megdörren benne ez a déli íze és egyértelmű, hogy kellett hallanom egy ilyen énekkel is, mászik tőle a halott csecsemő a plafonon. A Metallica egyébként szintén a legősibb gyerekkorom, de nem hallgatom már vagy húsz éve, mert sajnos nem olyan jó, mint ahogy itt fel van vágva. A nyolcból, a For Whom the Bell Tolls az album második legnagyobb száma. Katasztrófahangulatban és haranggal, természetesen sokkal lassabban és haraggal, egyszerre kap új értelmet és marad ugyanolyan a legendás. 

A Mandatory Suicide pedig nagyjából ugyanez. Kegyetlen hét perc, egy olyan stúdiómunkával és hangzással, amit nagy albumokon szokás hallani, amire rohadt sokat költöttek. A Darkthrone, a Pungent Stench és a Hellhammer számok viszont kevésbé leptek meg abból a szempontból, hogy ezen az anyagon abszolút helyük volt. A Fister zenéje alapból tele van black / death hatásokkal, így ennél a három számnál nem kellett olyan messziről közelíteni. Ettől függetlenül az alapokból is kurva jó megoldások születtek és nem győzöm hangsúlyozni, hogy kegyetlenül szól az egész. Ahogy a City of the Living Dead is, ami Fabio Frizzi klasszikus horrorfilmzenéje, stílusos ötlet volt felvezetésnek. Hogy a befejezés majd egy saját szám legyen, ami ezúttal megduplázott súlyokkal szarja a patkányokat a szádba. Ezért jó móka a sludge, a Fister pedig nagymester. Cimborál az ördöggel és úgy bassza meg a slágereket, hogy az neked is jó legyen...