Az első négy anyag hatalmas hardcore-punk tanítás, de pár évvel később csak még inkább feladták a leckét. A Rohnert Park lemeznél váltottak nagyobbat először, mert azt a leharcolt és depresszív rémálmot már lassabban játszották, mint a jó öreg Black Flag. Aztán eltelt öt év és ahelyett, hogy enni adtak volna az éhezőknek, inkább kijöttek egy olyan anyaggal, aminek szinte semmi köze sem volt a múlthoz. Mármint ahhoz, amiben ők mozogtak, szóval hoztak a hangzásban valami nagyon újat, de kicsit még régebbről. Előkerült a Joy Division, megidézték Ian Curtis szellemét és szerintem ezt nagyon is jól tették, mert az L-Shaped Man több olyan dalt is hozott, amit egészen biztos, hogy meg kellett írniuk. Exit Fears, Bleeder és The Separation. Nagy kár lett volna, ha Ross nem énekli el mindezeket, mert érezhető, hogy régóta benne voltak és hozzá a hangja is megvan. A bandának szerintem nagyon jól áll ez a komor poszt-punk. 

Amivel, ha nem is teljesen, de itt megint szakítottak. Mert az In The Spirit World Now albummal most nagyon az van, hogy a nyolcvanas évekből szinte mindent visszahoztak, csak az indigókék trapper farmert nem. Körülbelül. Ezenfelül pedig a brit pop is szemtelenül előkerül, szóval azt kell mondjam, hogy nagyon bátor és száz százalékban táncolható, ez a tizenegy szerzemény. Jelentőségteljes, hármas tagolásban, de arra még nem jöttem rá, hogy ez miért is van. Inkább pörögtem a címadó dalra ízlésesen, mert szerintem is az a legjobb. Elképesztő, ahogy elkapták a punk legelemibb lényegét és gyökereit, aztán valahogy átpakolták a billentyűkre, de nem engedik komolyan venni. 

Ha a B-52's zenekar még partikat rendezne, a Futher I Was lenne, amit rákevernének, valamelyik régi Clash témára. Az analóg szintetizátorok varázsa. Say Goodbye to Them, vagy nem is tudom, Madness szörfözik az új hullámon. Különben tényleg ilyen. Egy nagyon különc new wave lemez, amin ott van a We Can Be Free, vagyis néha tényleg a Clash. Meg egy tucat banda fasza kis hangja, ezek azt is megengedték maguknak, hogy úgy nyomják, mint a Pet Shop Boys, mert nagyjából ennyivel lettek kitolva a határok. A Calming Water és a Years of Love a refrénektől is nagyon szerethető és szerintem sokat számít, hogy a dobok is ennyire kreatívan hozzá lettek pörgetve, ezekhez az egészen új színekhez. Az asztalra a durvából tulajdonképpen már mindent letettek és most csak lazultak, elszabadultak kicsit. Engedtek mindennek, amiket sokat hallgatnak és kirakták belőle ezt a zseniális mozaikot. Amihez én csak tapsolni tudok, ugyanis nagy Tubeway Army és The Smiths fan is vagyok, csak itt még több dolog történik a gitárokon. Meg nem is egy szomorú zene...