Még két hete sincs, hogy ITT írtam az új Scorn albumról, ami nem más, mint Mick Harris legfrissebb agyszüleménye. Ott jutott eszembe, hogy Justin K. Broadrick is benne van egy projektben, aminek szintén pár hete jelent meg új lemeze, szóval arra is rámentem. Mick és Justin a kezdetekben Napalm Death tagok is voltak, de később mindkettőjüknél felerősödött az elektronikus vonal és az elgépiesedés lélektanának fúziója. Justin pedig a Godflesh mellett többek között összehozta a Techno Animal, The Blood of Heroes és Ice neveken futó felállásokat, melyek közé a millennium évében egy Zonal lemez is ékelődött. Amin szintén Kevin Martin (The Bug) producerrel kenték közösen, ahogy előtte a Techno Animal és az Ice anyagokon is. 

A tag csinált eddig tíz olyan lemezt, amik nyomán bárhol és bármikor kirázott a hideg, de a Sadness Will Prevail számomra mind közül a legdurvább. Amikor kijött, pont olyan volt az életem és épp ezért azon a dupla lemezen kajak rajta van minden, amit akkoriban éreztem. Szóval Steve Austin is az a forma, akinek mindent elhiszek, mert valahogy mintha ugyanabba a sarokba szorult volna be a története, ahol időnként a magunkfajta is szűkölködik. Szabályok ellen lázadó zajok. Hangok, amik horzsolnak, miközben a rendszereken kívülre menekülnek. Az új album első publikus száma viszont vontatott. Monumentális gitárdallamok, lassan kígyózó, sorokba szedett himnikus filozófiák és csak azután következik a vonagló szabdalás. Az új Today Is The Day is tuti be lesz sikítva, az album címe is No Good To Anyone. Lejjebb tehát a címadódalt hallhatjátok a februári lemezmegjelenés előtt. 

Engem soha nem érdekelt a kommersz klubzene, de ha csak egy harminc fokkal hidegebb és ízre kicsit fémesebb, arra lehet, hogy rámozdulok. A dunai vasgyár mellől hozom az alapot, hosszú éveken át hallottam kattogni a monstrumot, szóval élem az ipari ütemet. Meg a kilencvenes éveket és a sav marta fémeket, napokig elhúzódó, veretős kísérletezgetéseket. Amik persze mindig eszembe jutnak és érzésben kicsit behúznak, mikor belefutok egy olyan producerbe, mint az orosz Mujuice. 

Mint a Mártírok című filmben abban a pincében, ahol a lányt azért nyúzták meg, hogy felemeljék. A lassú gyötrelem kitép a halandó emberi lét alantas börtönéből, mert a töménytelen fájdalom hatására az elme kénytelen a fizikai síkon túl keresni a szabadságot és ezért minden létező kapun bekopogtat. A szenvedések katarzisa kódolva van mióta félistenként tiszteljük azokat, akik vérükkel fizettek a beteljesedésért. Máglya, kereszt, csonkítás és karó, mind lassú, mint az üvöltésben végződő párzás, ahol a hím a nősténybe ereszti karmát, az meg a nyakát harapja. A rettegés haragja, hogy igazán senki sem tudhatja, hogy mi van odaát, míg a testébe kapaszkodik. Csak majd, ha a fény kialszik és a számokba erőltetett idő a nullához újra megérkezik, tárul fel a misztérium. Semmi. Minden.  

Minden tele van az év végi toplistákkal lemezügyben, de senki nem listáz koncertélményeket, nekem ez fura. Egy jól sikerült albumra sokszor ugyanis pont azzal kerül fel a korona, mikor megtudnod nézni élőben, hogy azt a banda hogyan nyomja el frissen és élesben. Idén még kurva jó lett volna egy Gatecreeper, mert ahogy ITT meg is írtam a Deserted című albummal kapcsolatban, ezek újfent mindent visszahoztak, ami a death metálban valaha is jó volt. A klasszikus témák találkoztak az egyéniséggel és faszán uralják a színpadot, ami borítja a közönséget. Tudom, egy videomegosztón koncertet nézni lehet sovány vigasz, de azt még így is visszaadja, hogy a Gatecreeper kurva jó kis koncertbanda, ezekkel a számokkal élőben roppantják a legnagyobbat. Ebben a párnapos videóban pedig elnyomják az új album legjavát. Halálos reggeli talpra álláshoz és kamillateához tökéletes. 

Nem mindennap jelennek meg elbájoló új anyagok, de ilyenkor szerencsére mindig ott vannak a régiek, amik a háló valamelyik sarkából felugranak. Tisztelet a japán fattyaknak és ezeknek a jó kis szétrecsegett, koszos felvételeknek, meg annak, hogy egyáltalán felkerültek és bármikor tele lehet baszni velük a szobát. Faszán át lehet venni az egésznek a hangulatát és egy olyan patkánypunk bandához, mint a G.I.S.M. még illik is, hogy teljesen csöves és amatőr a videó. Ezek anno semmilyen kompromisszumot nem kötöttek meg, igazi balhés punkgyerekek, akik ténylegesen köptek mindenkit. Világmegbaszás és lepusztult punk-metál roncsderbi, zajos, súgó képeken át. Mekkora ordenáré, moslék műsorok lehettek arrafelé a nyolcvanas években! Ezek akkor mindent szétszedtek! 

Kitűnő lehetőséget biztosít ez az új megjelenés, ugyanis a Beton 4.0 kapcsán írt beszámolóból a BIPØLÄRIS valahogy kimaradt, pedig zeneileg ők is jócskán színesítették a két héttel ezelőtti hétvégénket Győrben. Ami a triónak abszolút hazai pálya, hiszen maga a zenekar is győri és egyébként ez az első aktívabb évük. Az akusztikusnak megálmodott projekt egy másik irányba indult és progresszív, szövegközpontú metál / hardcore keverékként landolt a nyáron megjelent  KAPILLÄRISOK című háromszámos kislemezen. Amit most egy új anyag követ, illetve egy második videó, amely az AVERZIØ című számot öltözteti fel képekkel. Ez tehát már a Szerotonin Mezők című anyagon szerepel, amiről ez az első elérhető dal. A következő koncertjük pedig a Dürer Kertben lesz, december 20-án a Téveszme, a Hanoi és a Nemecsek társaságában. 

Nagyjából öt éve jelentek meg a hazai térképen és mi eddig voltunk minden évben, mert a helyhez a kétnapos klubfesztivál is hozzátartozik. Ami tavaly decemberben is már a betonkocka gyomrában, körülbelül ugyanennyi hazai és külföldi zenekarral került megrendezésre. Akkor már volt a Fekete Macska és írtam is egy maratoni beszámolót, amit idén kurvára nem fogok, mert ha már az elején leírom, hogy megint ez volt az év bulija, ott nem sok rakéta marad későbbre. Pedig gyerekek tényleg rohadtul ez a helyzet, hogy szerintem a Betonban idén is mindenkistől otthon voltunk, szóval csak a köszönet végett villantanék pár életképet. 

A szomszédban hajnalig sikongatós házibuli volt, félkómában péntek tizenhármas VHS szellemidézés, reggel büdös bogár beszürkülés. Alig valami a kávés doboz aljában, de a bolt kibaszott messze van. Egy kefirre és két kiflire most elcserélném ezt az egész adventet. Viszont jött ez a cucc és megmentett, mert a powerviolence úgy falhoz baszta a reggelemet, hogy attól egyből geci jó kedvem lett. Videojáték thrash, nevetséges dobgépterror és szintetizátor, plusz turbóbrutalitás lézerpisztolyozással és lábsöpréssel. Pengeéles és furmányos, tíz perc után majdhogynem, az év legjobb kislemeze lett. Háromszor lepörgettem, de most várom, hogy Texasban ez a két csávó megint rohadtul elunja magát, azt nyomjon pár hasonló darálást. Így kell megspékelni és szétüvölteni egy vérszomjas, digitális függőséget, mert ez a powerviolence az infantilizmus dicsősége. "2 ghetto ghouls spazzin' out makin' noise in El Paso Texas. 100% authentic Segacore." VIDEO // NASTY !!!

Úgy fújja a szaxofont az ember, hogy amikor hallgatom, érzésben az is mérlegre kerül, hogy egyáltalán milyen ember is vagyok. Háromszor láttam eddig élőben a Bohren & Der Club of Gore zenekart és teljesen megváltoztatta az életemet. Belelopott valami nagyon mély és nagyon finom igazságot, amitől szomorúbb, de több is vagyok. Spirituális élményként várom az új albumot, aminek Patchouli Blue lesz a címe és január végén jelenik meg. Új videóba pedig a Tief Gesunken lett becsomagolva, az isteneknek valójában szaxofon a hangja.