Engem soha nem érdekelt a kommersz klubzene, de ha csak egy harminc fokkal hidegebb és ízre kicsit fémesebb, arra lehet, hogy rámozdulok. A dunai vasgyár mellől hozom az alapot, hosszú éveken át hallottam kattogni a monstrumot, szóval élem az ipari ütemet. Meg a kilencvenes éveket és a sav marta fémeket, napokig elhúzódó, veretős kísérletezgetéseket. Amik persze mindig eszembe jutnak és érzésben kicsit behúznak, mikor belefutok egy olyan producerbe, mint az orosz Mujuice. 

Rideg és monoton techno, kitartó ipari tekerés, egy nagyon is egységes lemezen. Iszonyat dinamikusan küldi neki végig a fazon, talán csak párszor hagyja, hogy megfollyon, de megvan az egyensúly a hangulati és az erőviszonyok között. Átjön a keleti blokk rút örökségének menetelős atmoszférája, időnként kimondottan militarista, poszt-szovjet víziónak tűnik ez a lemez. Ilyen számok például a Dead Virgin Land és a Motherland is. Viszont átszövi az egészet egy másik fontos zenei szál is, ez a régisulis electro beütés, ahogy két számban is beütnek a robothangok - Pokrov, Proton - és vernek egy pár filmzenés hullámot. 

Meg azonban egyszer sem áll és pontosan ezért tetszik, mert végig törhetetlen marad. Én Kangding Ray és Abdulla Rashim rajongó vagyok, szóval kell, hogy falhoz állítson valami rideg cucc egy fél éjszakára, különben semmi értelme az ilyesminek. Az említett két előadóval meg egyébként kortársak, mert Mujuice is úgy 2010 környékén indult be igazából. A Regress viszont most karmol, de bőven merít a klasszikus acid techno alapból, a rave kultúra masszív és meredek rezdüléseivel.