Mint a Mártírok című filmben abban a pincében, ahol a lányt azért nyúzták meg, hogy felemeljék. A lassú gyötrelem kitép a halandó emberi lét alantas börtönéből, mert a töménytelen fájdalom hatására az elme kénytelen a fizikai síkon túl keresni a szabadságot és ezért minden létező kapun bekopogtat. A szenvedések katarzisa kódolva van mióta félistenként tiszteljük azokat, akik vérükkel fizettek a beteljesedésért. Máglya, kereszt, csonkítás és karó, mind lassú, mint az üvöltésben végződő párzás, ahol a hím a nősténybe ereszti karmát, az meg a nyakát harapja. A rettegés haragja, hogy igazán senki sem tudhatja, hogy mi van odaát, míg a testébe kapaszkodik. Csak majd, ha a fény kialszik és a számokba erőltetett idő a nullához újra megérkezik, tárul fel a misztérium. Semmi. Minden.  

Erről a két hosszú számról nekem ezek jutottak eszembe, mert a Disrotted is az a fajta súlyos banda, akiknek az új albuma, ha asszociációs játék, akkor egyértelmű, hogy fuldoklás van a végén. A lehető leglassabb robajjal és kínok között, ötven percen keresztül kurva nehéz a levegő, igazi katakombákban fojtogató. Két év alatt felmálháztak öt split anyagot, többek között olyan bandákkal közösen, mint a Cloud Rat, a Moloch és a Ledge. A Cryogeincs viszont önálló nagylemez lett, méghozzá a sorban a negyedik, ami májusban jelent meg. Elképesztő a tömeg, ahogy a sludge / drone massza hömpölyög és a dobos üti a feszültséggel teli egyeket, közben meg reszelnek a tövénél megfogott nyakon, sokszor a legalsó és legvékonyabb húrokon, odalent a legmélyén. Ének nincsen csak hörgések, de valahogy éteribben az átlagnál és az is néha elfulladó, ahogy behalkul a haláltorok. A közép-amerikai trióban Black September, Sick/Tired és Winters in Osaka tagok. Thou, Primitive Man, Bell Witch az egyértelmű vonatkozási alapok.