Lassan hervadni el, mint egy virág, amelyen titkos féreg foga rág. Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál, mely elhagyott, üres szobában áll. Azért valljuk be, Petőfinek már száznyolcvan évvel ezelőtt is volt pár olyasmi víziója, mintha látta volna a jövőt az extrém zenében. Nagyanyám meg mindig valami olyasmit mondott, hogy negyvennégy óta nem fog az átok, pedig ezek az ausztrálok odalent a déli féltekén nem látnak mást csak rontást és pokoli mély veremből üvöltenek a sötétségbe kifelé. A Glorify pedig már harmadik Diploid nagylemez, ahol rohamoznak azok az ötvözetek, melyek mentális betegségeket, kitekeredett jövőképeket, grindcore, black metal, doom és noise elemeket adnak össze, hogy te is összefosd magad. 

Nagyjából, mint a Malevich és a Cloud Rat viszik ezt az ultramodern grindcore vonalat, csak ilyen The Secret és a Portrayal of Guilt jelekkel megbabonázva. Az első négy számban nagyon gyorsan, geci keményen odabasznak és csak aztán kezdenek játszani a gyors és lassú részek hullámzásával, a kibaszottul neurotikus elmenyúzással. Néha tényleg powerviolence, ahogy húzzák felfele, de mikor megzuhannak a lassú részek inkább monumentálisak, amik a legaljasabb metálzenék felé hajlanak. A dolog valójában nem teljesen trendektől mentes, mert nagyjából olyasmikkel kísérleteznek, mint a Cult Leader és a Full of Hell is, szóval valósághű képet kapsz a betegségről. Brutális lett a hangzás, adja magát a váltott ének, ami gyilkos barbár ugatás és csak aztán jön a dögevő, varjú szerű acsargás. A lemezt már önmagában a No Funeral című szám is definiálja, de a No Current Present és The Narrator of Suicide is nagy kedvencek. Nem hagynak túszokat. Egyszer úgy is mindenkit felgyújtanak. Év végi ajándék Ausztráliából a Hexis és a Cusket Huffer rajongóknak. Sokkal progresszívabb, mint a trió előző két lemeze.