Kimondani a szót, hogy szaxofon, mintha egy elfeledett egyiptomi isten neve lenne, akit a piramisok magasságától távol bent a sivatagban csak titokban imádhattak, mert megtanította az alattvalóknak, hogy a nap, mint leghatalmasabb élőlény és egy porba született emberi lény, sosem lehet azonos minőség. Titkos szekták vitték hírét a birodalom sebezhetőségének, úgy terjedtek, mint véráramban a jazz, mikor a dohányfüstben elszabadult és átömlött az elavult rendszer rácsain. A Mythic Sunship tehát a múltján és jelenét is annak köszönheti, hogy a rockzenének sincsenek határai, amíg az a jazz szellemében keresi a kiutat. 

Régen megközelíthetetlen és idegen, de manapság inkább elengedhetetlen az ilyesmi zenéken át beljebb menni és az újdonság erejével felfedezni, hogy igazából honnan is indulunk. A dán kvartett víziója is archaikus, instrumentális kiáramlásaik a kraut rock ösvényein kúsznak át tágasabb terekbe, míg ki nem jutnak a világűrbe. Másik öt után, tizennyolcban két új albumot is felvettek, így az Another Shape of  Psychedelic Music és az Upheaval című anyagok nyomán is aktuális volt tehát, hogy játszanak a tavalyi Roadburn fesztiválon.

Európa legrangosabb zenei eseményének valamely kisebb helyszínén jobb lett volna őket meghallgatni, de azért itthon felvételről sem rossz lekövetni, hogy merre tartanak a dalokká érett improvizációs folyamok. Az Awakening például egyik albumról sem ismerős, de az elképesztő, amilyen erővel növekszik a dobok és a szaxofon miatt, két önálló küldetés szövetsége, fátyolos gitárokkal körülszőve. Ringató alapozás, majd üstös, öblös dobogás és nagyon mélyről megfújt, katarzisszagú benyomások  Így definiál egy zenekar, pár perc alatt egy albumot. Nincs határa semminek. A káoszból viszont később is mindig visszatér, csak berzenkedik a mederrel, ami leginkább klasszikus rocksulis dalszerkezet. Az Elevation is ezért tetszik, mert jó darabig együtt folyik, de a nehéz gitár kíséretében az is megmutatkozik, ahogy elkezd mindenki többre vágyni és az egységet szép lassan vagy kurva gyorsan megtörni, míg nem mindenki szanaszét repül. Az összhatás mégis orbitális. 

Ebben a tekintetben hasonló, mint a Neurosis, mert itt is tíz perc alatt éltem le egy életet érzelmileg. A másik három valamivel könnyedebb stílusban lüktet és kötöttebb dalszerkezetekben idézi meg a hetvenes évek legjobb pillanatait. Passport, Demon Fuzz, John Coltrane és King Crimson hatások rendeznek itt orgiát az olyan számokban, mint a Way Ahead és az Olympia is. Zárásnak pedig az Ouroboros lemezről az Ophidian Rising. Élőben nyilván teljes leborulás. Ötszáz példányt nyomtak ebből a limitált koncertlemezből.