Tizenhárom éves koromban a belső értékekkel úgy voltam, hogy a kisujjamat odaadtam volna egy csajért, akinek ilyen frizurája, ilyen vad sminkje van. Aztán jött anyám és olyanra vágta a hajam, mint amilyen Amyl mellett a gitáros fiúnak, azt mehettem vissza focizni a hülye gyerekekkel. Soha nem teljesült be az a szerelem, ahol a poszterről lemászik Wendy O Williams és odahozza nekem a boros kólát, egy tarajos punk házibuliban. Azzal meg szerintem nem vagyok egyedül, hogy az Amyl and The Sniffers zenekar egyből bevillantja a Plasmatics nevet, meg az atomdögös nyolcvanas éveket. Az új videójuk is elég flegma, de azért abszolút jópofa nosztalgia. 

Úgy egy évvel ezelőtt karcolt be az ausztrál zenekar, amikor előhozakodtak azzal a saját néven kihozott anyaggal, ami nekem most is olyan, mintha pár szemtelen kis paraszt rúgná be vele a budiajtót a kocsmasoron. Kajak csókoltatják a gyökereket, meg a kibaszott hetvenes évek iskolakerülő punk rockját és azt kell mondjam, hogy jól nyomják. Az énekescsaj nyilván elviszi a nagyját, ahogy adja ezt a pofozkodós kis ékszer stílt, amit az új videóban is elővezet. Hogy a sikátorban valami lánccal verjen, néha napján amúgy ez engem közelebbről is érdekelne. Ebből a lendületből a friss alá pedig, bepattintottam egy korábbi klipet is.