Van olyan, hogy úgy jön ki, hogy ugyanaz van bent, mint kint. Hóesés és vadászat. A finn Hexvessel meg írt egy ilyen számot, ami szerintem hatalmas varázslat. Elveszett skandináv western. Túlcsorduló komor hangulat. A végtelen küzdelmek érzelmes katarzisa. Ha ilyen lesz az egész lemez, mint ez a Phaedra című szám, akkor a Hexvessel hatodszor is bemutatja nagy áldozatát. A jelenleg három fix tagot számláló pszichedelikus folk banda április 17-én jön ki új albummal, melynek Kindred lesz a címe és újfent a Svart Records gondozza, akár csak a régieket. Előzetes gyanánt pedig eddig két klip jött ki, pár napja lehet pörgetni az egyiket, míg a Billion Year Old Being egy hónapja jelent meg a horizonton. Már most kurvára várom ezt a lemezt! 

Közel húsz év után most megint van új As Friends Rust szám. A floridai hardcore színtér emblematikus bandája még 1998 nyarán jött ki az első albummal, amikor is Damien Moyal énekes és az egykori Culture tagjai alkották a zenekart. Négy év alatt kiadtak még hat felvételt, de közben volt több tagcsere és A Young Thropy Band in the Parlance of Our Times után már nem született új szám. 2008 és 2015 között aztán szünetelt a zenekar és mikor visszatértek is beérték hét egymást követő bulival. Vagyis hosszú idő eltelt, míg ez az új szám ma megszületett. Elvileg csendben akart dolgozni egy új anyagon a zenekar, de aztán annyira megörültek annak, hogy megint együtt vannak és abszolút kreatívnak hat a folyamat, hogy egyből megosztották a kész dalt. Ez volna az! 

Az új dolgok között időnként ez is kell, hogy legyen, szóval most kicsit visszamegyünk az időben. Méghozzá oda, ahol Paul Bearer jelentkezett a The Village Voice magazin egyik apróhirdetésére, ahol punkbandába énekest kerestek. Paul épp otthagyta a Fathead Suburbia nevű korábbi zenekarát, Alan Blake, Baron Misuraca és Sam Lohman pedig már javában vadásztak egy jó frontemberre. Ez volt 1984 decembere, aztán a következő évben már fel is vették a No Grounds For Pity és Fall From Grace anyagokat. Zenéjükkel az akkori NYHC színtéren pedig egész nagy meglepetést okoztak, ugyanis Alan Blake gitáros Celtic Frost mániája egy kibaszott mocskos és gonosz hangzásban öltött testet, ami az akkori punk hardcore bandákra abszolút nem volt jellemző. 

Pont arra gondoltam a minap, hogyha ez a vesztegzár szintet lép és sokáig így marad, akkor a kitörés túrához mind fogalom, majd új és pozitív tartalmak is kapcsolódni fognak. Az ember ugyanis alapvetően úgy van összerakva, hogyha bezárják szabadulni akar. Nem tudom mikor rakta össze ezt a Szabadulószoba című számot és videót a kiskunhalasi grindcore banda, de kurva nehéz lenne bármi másra asszociálni, mint arra a szarra, ami most ez miatt a másik szar miatt szorongat. Lehet, hogy a több kontroll jelenleg indokoltnak tűnik, de a szitu igazából az, hogy pár héttel ezelőtt is így volt és ha ennek vége lesz, a betegség akkor is itt marad. Ugyanis mindenki alig várja, hogy csinálhassa ugyanazt, amit eddig. Pislogjon a szemfényvesztésre, csak közben lehessen nyaralni. 

A figyeleméhség boldogan szörföl a probléma újabb hullámain. Ilyenkor hétszeresére nő, akiben csak az ego dolgozik, mindenek felett állnak az egyén személyes igényei. Velük együtt pedig az is fürdik, aki mindig másokra mutogat, járvány idején ugyanis teljesen legális a harag. Meg persze indokolt a totális kontroll,  szóval kisebb és nagyobb vezérek osztják a csikkzsebből kirántott parancsot. A rettegőknek viszont marad a konzervdoboz, ők ezelőtt is ezerszer lejátszották már, hogy bedeszkázzák belülről az ajtót és távcsőnek használják a letekert vécépapír után ottmaradt kartont. Az ablakból pedig látják, hogy az alkoholisták ezt is teleszarják, ők most is ott isznak a bolt előtt, ahol a csúf és makacs öregemberek kerülgetik a felelőtlen formájukat. Ez a krízis nem más, mint éles tükörkép, mert amik vagyunk és amink van, most is csak azt hozzuk triplázva. Az ausztrál Cold Meat meg közben kihozott egy albumot, aminek a címe simán lehetne aktuális utalás. Hot and Flustered. 

Kaamal Wiliams, Yussef Dayes és Alfa Mist. A srácok Londonból, akik elindultak egy Miles Davis, John Coltrane, Herbie Hancock és később J Dilla által is kijelölt úton. Első körben finom hip-hop, aztán egyre beljebb, vagyis csak a funk, a soul és jó mélyen a jazz. Erről a változásról szól az első két Alfa Mist lemez, melyek közül a Structuralism igazából alig pár hónapja jelent meg. Azon is kiderül, hogy a srácnak minden más mellett leginkább a zongora a hangszere és ezt az új kislemezt most kizárólag ennek a hangszernek is szentelte. Az On My Ones hat tételében nem hallasz mást, csak melankolikus szobazenét és billentyűket, amik közül némelyik talán arra késztet, hogy néhány percig te is csak magadba nézz. 

Februárban még minden olyan volt, mint egy álomban. A klubok nyitva voltak, a kis színpadokon pedig fasza kis földalatti bandák játszottak. Ahogy a Saint Vitus bárban is, egészen március közepéig. Az utolsó megtartott fellépések között volt tehát az az este, amit a Max Volume Silence videócsatorna stábja rögzített és osztott meg a napokban. Amikor is két kuriózum doom banda, vagyis a Gnaw és az Insect Ark osztoztak a színpadon, pakoltak párhuzamban egy nagyot. Én meg gondoltam, ha már együtt is léptek fel és mindkettő hatalmas kedvencem, összefércelem egy cikkben az esetet. 

A fülesből a vénákba, ha rendszeresen átszalad, arra màr lehet mondani, hogy van személyes kapcsolat. Dj Krush tényleg régi jó baràt, de most ahelyett, hogy elkezdeném hosszan méltatni a kilencvenes évek albumait, inkább ugrok egyet két évvel ezelőttre. A Cosmic Yard című utolsó lemez ugyanis akkor jelent meg és talàn jobban tetszett, mint bármi, amit japán producertől azelőtt hallottam. Köszönhető ez annak a különleges hangulatnak, amit a flamenco gitárok és jazz fúvósok hoztak, elkeverve a masszív, detektív trip-hop alapokkal és a tradicionális japán minták misztikumával. Olyan érzésem volt, hogy ez a fazon mindent tud a zenéről, a most megjelent új albumnál pedig ez megy tovább szüntelenül.

A hazai rap zenének többnyire leáldozott, de van még egy utolsó harcos. Nem érdemes itt-ott-amott célozgatni a mezőkövesdi rémre, mert az fogja magát a földszinten és évekig olyan rímekbe rendezgeti a neved, amik neked nagyon nem, de mindenki másnak rohadtul tetszenek. Persze ez is lehet ego, de azt kurvára nem lehet elvitatni a faszitól, hogy mindenki előtt itt volt és mindenki után itt lesz. A szöveget pedig úgy pörgeti, ahogy senki más ebben az országban, ezt pedig tripla sebességen villantja be az új számban.

Kevesebb, mint két hét múlva láthattuk volna őket élőben, de aztán jött a betegség és nem így lett. Pedig amikor itt játszottak tavaly a Dürerben, voltak pillanatok amikor azt hittem, hogy igazából ők azok, akik mindenkinél betegebbek. Az utolsó Weeping Choir albummal sem először vettek meg, mert akár csak a Trumpeting Ecstasy című cucc is, szerintem kibaszott innovatív a hangzásuk. Bestiális huszonegyedik századi grindcore, de okosba. Az új klip a koncert ellenében pedig nyilván sovány vigasz, de úgy is kell még futni pár kört a májusban megjelent albummal, így pedig legalább abszolút képben van. Nagyon szépen fotózva, az otromba mocsokban. Az Angels Gather Here című szám lett most videóba oltva.