Van egy Rita nevű barátom, aki talán most is épp a Sterilize című utolsó Unsane lemez negyedik számát hallgatja és közben azzal áltatja magát, hogy még egyben van a zenekar. Amúgy meg tényleg kurva nehéz elengedni a jó dolgokat és az Unsane valóban az volt. Chris Spencer frontember viszont nem sokáig gyászolt, hiszen nagyjából egy évvel ezelőtt már jöttek a friss hírek, hogy létezik a Human Impact. Nem tudok jelenleg elképzelni ennél húsbavágóbb bandanevet, de a történetben az sem elhanyagolható részlet, hogy Chris mindezt a Cop Shoot Cop két egykori tagjával és köztük a Swans aktuális dobosával hozta össze. A bemutatkozóalbum pedig pontosan olyan lett, mint amilyennek ezekkel az előzményekkel elképzeltem.

Tudom, hogy korábban már említettem, de az Unsane interjú, amit az utolsó budapesti koncert alkalmával készítettem, nagyon megmaradt. Chris akkor azt mondta, hogy a Cop Shoot Cop, a Helmet és az Unsane is azért kibaszott egyedi, mert már nem akartak olyanok lenni, mint a Flipper, a Swans vagy a Scratch Acid. A nyolcvanas évek noise rock bandáival szemben az Unsane például sludge metàl hangzástól lett kegyetlenebb. A Cop Shoot Cop viszont inkább egy himnikus poszt-punk banda volt, akik az indusztiális zenék felé is épp úgy vitték, csak ritmusszekció megtartotta a monoton hullámzó noise rock alapokat. Sokakkal ellentétben nekem az utóbbi nagyobb kedvencem és örültem, hogy arra a bizonyos négy lemezre a Human Impact stílusa is elég jól emlékeztet. 

Az Unsane leginkább agresszív volt, de a Human Impact album szerintem sokkal finomabb gombokat is megnyom. Még inkább sötét, de zeneileg árnyaltabb végítélet filozófiák, amikhez Jim Coleman billentyűsnek köszönhetőn irtó gazdagon használják az elektronikát. A Protester és a Portrait című szerzeményekben számomra ez volt domináns, ilyenformán pedig teljesen újdonságként hatott. Akárcsak a Respirator, ami szintén egy finom érzékkel televágott, úriemberektől átgondolt noise rock. Nem tudnám máshogy megfogalmazni, mert az a hűvös fennköltség megfoghatatlan, ellenben az egész lemezen végig jelen van. Chris persze most is abszolút pesszimista, így a szövegek nagyjából azonos képet adnak, de zeneileg egy tök keretet kaptak a gondolatok. Ezt egyre inkább hallottam, ahogy egy-egy számot többször is meghallgattam. A ravasz billentyűk és effektek mellett pedig ez nagy mértékben köszönhető Phil Puleo dobosnak, aki egy meglehetősen agyas, régi vágású jazz játékstílust hozott. A Cause meg egy darabig valami Depeche Mode számra emlékeztetett, de aztán a frontember gitárja bedobta a hetvenes évek legendás rockzenéinek hangulatát és az messzebb vitt, pedig szerintem jó helyen jártam. A masszívabb E605 és az elsöprő This Dead Sea pedig azt mellett, hogy metál hatásokban is, de szintén dallamban gazdag tételek. S habár ez egy lemondó, kiábrándult anyag, engem azért jó néhányszor meg is hatottak. Chris Pravdica basszusgitárossal (Swans, Xiu Xiu) az már önmagában epikus, hogy ennyi év eltelt és most együtt játszik ez a négy noise fanatikus.