A The Way It Is és főleg a Where The Wild Things Are nyomában. A két válogatásalbum, amin összesen huszonegy zenekar demonstrálta, hogy is néz ki a NYHC irányzat vagy mozgalom, úgy nagy vonalakban. Vagyis nézett ki még akkoriban, mert ennek az egésznek már úgy harmincöt éve, de a The Fight a hatásai révén pontosan oda tekint vissza, abba a kibaszott kemény, eltörölhetetlen múltba. Ami akkor működött New Yorkban az most is ugyanolyan inspiráló és halhatatlan, ez a helyi banda pedig viszi tovább a lángot. Nem túl kedves, bakancsos hardcore. 

A Triple B Records szinte kizárólag olyan bandákat támogat, akik miatt legszívesebben hátraszaltóznék a pingpongasztalról, ha nem fosnék annyira. Alig pár hete, hogy kint van a Big Takeover és a Saigan Terror lemez is, erre most csatt, kajak itt van ez is. Ahogy fentebb írtam, frankón harmincöt éves hatásokkal, mint Nausea, Life's Blood, Sheer Terror és Breakdown. A jó koszos, pedig attól még inkább koszosabb, hogy megpakolták ezzel a zajos a hangzással, amivel most elég sok banda kísérletezik és a végeredmény elég sokszor brutális. Ahogy ez a tizenhat perc is. Ha a One In The Mirror és a Promised Land című számokat mondjuk kilencvenben hallom, ma lehet a The Fight lenne az egyik kedvenc bandám.