A Feast For Water című MESSA lemez számomra felülmúlt minden doom cuccot a megjelenésének évében. Az olaszok elképesztő színvonalon alkotnak, ahol egyszerre van helye súlynak, szaxofonnak, klasszikus metálnak és bluesnak, egy nagyon komor és nagyon finom szövedékben. Részben azoknak a legendás gitárszólóknak köszönhetően, amikből Alberto szinte mindenhova csepegtetett abban a nyolc tökéletes számban. Újrahallgatva, tulajdonképpen már ott kiderült, hogy a faszi kezében ott van egy ilyen lemez, csak akkor ezt még nem írta meg. Most viszont Swamp King néven itt a MESSA gitárosától egy szólólemez, ami tisztán delta blues és kurvára férfizene. 

Akiben ez benne van, az egyszer mindenképpen írja meg, bár a jó blueshoz szerintem tény, hogy sok bátorság kell. Ha egyedül ülsz ki egy gitárral, meztelen vagy. Ha másokkal együtt, de szívből nyomod, akkor sem rejt el a zenekar, ebben a zenében muszáj, hogy megmutasd magad. Ezért írtam, hogy valami ilyesmi dalokat, legalább az életében egyszer, minden férfinak kellene írnia. Az öreg négerek történetmesélő muzsikájának ugyanis a klisék dacára is megmaradt a misztikuma, tök személyes mivolta és ez a Swamp King lemezen is átjön.

Egyértelmű, hogy a címadódal a legnagyobb. Ott Little Albert bemutatkozott és egyből megtudjuk, hogy milyen gitárharmóniákért, milyen sztorikért rajong. A Bridge of Sighs pedig felvázolja, hogy miért kellett a zenekar. Ez ugyanis inkább blues rock nagyon súlyos dobokkal, meg egy kis játék a pszichedelikus hatásokkal. A Maryclaire szintén ezért nagy kedvenc, mert érzem benne azokat a hetvenes éveket, ahol a műfajt újrafűszerezték a hosszú hajú gyerekek. A hagyományosabb, régi vágású nóták, mint Mean Old Woman és Outside Woman Blues hasonlóképpen kurva jók, mert Alberto is egy kibaszott füstös gitárhős. Szóval, ami lejjebb lesz, az egy abszolút szerethető -  karantén - klubzene, feltett lábakkal és a kézben akármivel. Mikor elkezd lemenni a nap és a saját történeteid is valahogy megtalálnak.