Mondom, hogy The Spudmonsters. A kilencvenes évek első fele és Cleveland. Most viszont Kaliforniában hozták össze hasonlóképpen a dolgokat, ahol a nyolcvanas évek pörgős hardcore tempója pörköl, kombinálva a régi sulis crossover / thrash döngöléssel. Az új Rotting Out lemezen szinte mindent elsütöttek, ami örök, kurva jók ezek az újra lefutott körök. Pár év csend után egyértelmű, hogy így kell visszatérni és tíz ilyen számmal, ezzel a kurva jó hangzással a színpadon letiporni.  

Néhány évvel ezelőtt a nyugati parton, másik száz mellett a Rotting Out is elég jó kis csapatnak számított. Habár a meglehetősen mesterkélt új vonalas helyi bandákkal turnézgattak, ők mégis kitartottak a régi vágású hardcore-punk mellett. A This Is Just A Life  egy kétségtelenül elkötelezett bemutatkozó cucc volt, nagyjából kurva gyors youth crew hardcore, de jellegzetesen kaliforniai hangzással. Szerintem az éneket Michael Craigs is jól adta, de a következő lemezek őt a gitáros, basszusgitáros Walter Delgado váltotta. Jött a Street Prowl lemez, aminek akkoriban és azon a környéken mindenki másnál messze jobb volt a hangzása és azt már telepakolták azokkal a crossover témákkal, amik máig jellemzik a zenekart. Az pedig már csak a sors furcsa fintora, hogy a The Wrong Way lemez után két évvel, frankón lesittelték a frontembert. Száguldott az amerikai álom felé kicsapott könyökkel, azt nem megállították, hogy nyissa ki azt a csomagtartót jó ember...

Szóval The Spudmonsters. Először a Stones, aztán a Reaper című másfél perces idézte fel. Delgado hangja, mint egy őrült rajzfilmfigura, szerintem Don Foose is tök így nyomja. Rekedten, magasan és egyre hisztérikusabban, én bírom ezt a zabos tinédzser stílust. A Vessel hangulatos, de darabos. A Last Man Standing még elég dallamos, de a Prisoner és ami utána van, már végig feszes crossover. A lemez második fele nekem egyébként inkább vitte a fejemet, az Unforgiven és a Thief egyértelműen a Ronin csúcspontjai. A kilencvenes évek esszenciáiból semmit nem felejtettek el kihagyni. Küzdőtér taposó középtempó, legendás metál szóló, behúzós dallam és csorda refrén. A Boy a legvégén pedig egy külön fegyvertény, azzal a nyitással, meg a csuklyából ráhúzott kiállással, szintén nagyon keményen belevisz az érzésbe. A Ronin szerintem simán lehet az év egyik legjobb hardcore lemeze. Főleg, hogy a hangzás is baszottul jól el van kapva és hatalmas pacsi a dobosnak is, mert ezt a stílt elég jól keni, szerintem kurva jó kis témákat talált ki.