Emlékszel, hogy mit művelt Alice Cooper a Black Juju című számban? Aztán arra, amikor a Stooges a We Will Fall címűt hatvankilencben megírta? Elképesztő állapotok uralkodtak a rockzenében, mikor a kiégett elmékben a hallucinogének, voodoo szertartások tanulmányozásába kergette a kíváncsi hippiket. Leeds mondjuk nekem eddig nem arról volt híres, hogy Alice Cooper és Iggy Pop testvéreink ifjú szellemének állít emléket, de az angol hardcore fővárossal ellentétben ez egy kurvára másik hely a nagy amerikai térképen. Összehozták ott páran ezt a Banshee nevű zenekart és belegyalogoltak ugyanabba a sűrű dzsungelbe, ahol mint tudjuk, nagyon sokan elvesztek. Az őrült táncban pedig olyan bandák születtek, mint az MC5, a Hawkwind és a Black Sabbath. Őket isteníti ez a Livin' In The Jungle lemez. 

Ezek a srácok is az érzésre mentek rá, de baszott ötletes témákon át megy utaztatás oda és vissza. Az volt a szép ebben a legendás múltban, hogy a Stooges akkor nem is tudta, hogy ők már punkot nyomnak, csak nyomtak valamit és kész. Ez a Banshee lemez abban pedig nagyon hasonló, hogy habár ízig-vérig rock and roll, mégis megvan benne az a zsigeri spontaneitás, amit olyan kurva jó volt a régi punk. Tíz számban megy a varázslás, igazi sufni tuning koszos hangzás, fuzz és keleties elszállás. Amit a Dawn of Man című számban nagyon szerettem, az a közepe felé felcsendülő Snake Chamber esetében már sokkal jobban tetszett. Nagyon ízléses hangszereléssel lyukadtak sokszor ott ki, ahol a White Zombie, de a hatásaik végül is hasonlóak. Az említett Snake Chamber és a The Atomic Flu hullámzása és a faszi énekhangja is tök olyan, mint Rob Zombie szép múltú bandájának slágereiben. Engem nem bántott a hasonlóság, vagy háromszor letoltam ma ezt az albumot és ahogy a céklakrémet csináltam közben, nem is tűnt olyan rossz dolognak ez a cellarabság. Esküszöm tiszta időutazás, több síkon is. Ahogy ez a lemez is.