Ha levetkőzik az ember, elszabadul az állat. A láncról pár démont ezek is levágtak mikor felvették ezt az albumot, ami pont úgy vesz üldözőbe, mint a saját kibaszott halálod. Felköhögték az átkot, mint a legrohadtabb slejmet és mindent beleköptek, hogy vegytiszta fekete terror legyen, de a legteljesebben fénytelen. Ahol a halál vadászik rád, ott másra már nincs is idő, csak nyomni zsigerből míg be nem sikít a dög, ami áthörög a csontokon. Én imádom a régi sulis hangzást, kopogjon a réz a kurva anyját, de baszki ezek a cinek, mintha kalapáccsal ütné valaki a templomkilincset, annyira geci jó. A Human Agony nem kötött semmilyen kompromisszumot, abszolút dísztelen gyilkosok a dalok, beásták magukat a legkeményebb föld alá. 

Fasza, hogy a metálban is megvan ez a hozzáállás, mert bár zeneileg nem igazán fedik egymást, de a Putrescence of Calvary is úgy nyomja le a saját műfaját, mint a Disrupt mikor felvette a Unrest lemezt. Ezek sem kevertek bele semmilyen más ügyet, nincs öncélú hangszeres villongás, felesleges gitárhős tisztelgés, csak gusztustalanul sűrű pokolmassza, amit szarrá gyalázva tipornak az arcodba. Minden szanaszét torzítva, de az nagyon tetszik a hangzásban, hogy habár szanaszét baszták a legősibb formulát, nem úgy recseg, mint a legelbaszottabb másolt kazettád, hanem vagy hatszor vadabb és vastagabb, mint általában egy black metál anyag. Embertelen a zaj és ezért is mondanám, hogy Vermin Womb, Pissgrave és Revenge rajongóknak ajánlanám. Egyébként ők is kanadaiak és két kislemez után ez az első nagyobb anyag, amin tizenkét egyenértékű lidércnyomás van.