Mindannyiunknak furcsa ez az év, az egészen biztos. Például a Dávid dalaival való ismerkedésben is az volt eddig az alapritmus, hogy voltak mindig esték, amit más esték követtek és egészen közelről lehetett őt kísérni, érezni és hallani, hogy az út éppen merre megy. Az elmúlt egy év és persze főleg a tavasz azonban nagyon is elcsendesedett, így az említett alkalmak egyike helyett, az első publikus tételt az új lemezről ezúttal a kiadó mutatta meg, ez volt a Dead Sister. Piszkosul jó számnak gondolom, de nem döbbentett meg. Az elmúlt években a The Devil's Trade az én világomnak is a részévé vált, így mint a rég nem látott régi jó barát is meg tud úgy szólítani, mintha csak tegnap lett volna, hogy az újonnan megjelent What Happened To The Little Blind Crow lemezt négyszer egymás után végighallgattam. 

A kapcsolat rögtön megvan. Egy nehéz lemez szépsége végett bókolni azt hiszem olyasmi szavakkal szoktak, hogy az alászállás gyötrelmes volt, mélységéhez igazodni irgalmatlan, de én nem írom ezt, mert nem lenne igaz. Hozzám a korábbi dalok és albumok is barátként szóltak, valahonnan már ismerős hangokat és rezdüléseket hallottam. Szerintem ugyanis így szól az, ahol egy szenvedéstörténet már részben fel van dolgozva. Mikor a magányodat te magad választod, abban mindig van egyfajta különös elegancia. 

Az Iron Peak című nyitótétel is sokkal inkább győzelem a sötétség felett, mint az a sötétség, ami azonnal eltemet. Nekem olyan ez a dal, amit akkor ír valaki, ha túl van rajta. Amit akkor ír valaki, ha már bele tud kezdeni. Kellő erővel, de ugyanakkor kissé visszafogottan is vezeti fel az új lemezt. A Dead Sister elején a bendzsó pedig még inkább visszavesz. Az első perctől kezdve érzed, hogy mit kaphatsz meg, de megkapod Dávidtól és az időt és teret is, hogy valóban megérkezz. A dinamika kicsit hasonló, mint a korábbi albumon, de a The Call Of The Iron Peak türelmesebb. 

Azt nagyon jól hallani lehet, hogy Dávid az előző lemez környékén megtalált hangzással egyértelműen elégedett, így talán pont az elégedettségből is fakadóan ez letisztultabb lett. Az egymást kiegészítő két hangszer harmóniája a már említett Dead Sister című számban pedig szimplán tökéletes. Fajsúlyos, mégis egészen természetes zenei környezetbe ágyazva az éneket. Az ének pedig szintén kicsit természetesebben hat, mintha Dávid még inkább ráérzett volna arra az egyensúlyra, ahol már nem kell újrakontúrozni azt, aminek egyébként is megvan a sajátos kontúrja. 

Az első átvezetés után pedig a No Arrival sem dörrent meg. Vagy legalábbis abban az értelemben nem, amire az első két dal után számítottam. Ez persze lehet az én vérzivataros katarzisra éhes türelmetlenségem, de az Expelling Of The Crafty Ape is megerősítette bennem, hogy nagyon közel vagyunk, de még várunk valamire. Nem tudom, hogy a dalok milyen sorrendben születtek, de az ötödik tétel szerintem szintén katarzisra éhes feszültsége, annak minden dörrenése, így az album legvége után visszanézve olyan vívódásnak tűnik, ahol valóban ki kell zárni valamit, hogy eljöhessen az a másik. Mindig messzebb vezet az út, mert ott lesz valahol az igazi. 

Azt a nyolc számot két éve egy kilencedik kötötte össze, de annak a kilencediknek a visszaköszönései bírtak a lemez egészét tekintve a legnagyobb jelentőséggel. Ami azért is érdekes, mert Dávid alapvetően angol nyelven alkot, de ha jobban belegondolok, már a Those Miles We Walked Alone című albumon is a magyar dalok adták az érzelmi mélységhez nagyban az alaphangot. 

Az Eyes In The Fire derűs megkönnyebbülése és a harmadik átvezetés kilélegzése nekem egyértelműen azt üzente, hogy a Három Árva az, amit ki kellett várni. Nem biztos, hogy igazam van, de ahogy hallom, az alapján igenis el tudom képzelni, hogy a lemez legnagyobb kihívása az volt, hogy ehhez a dalhoz hogyan fogunk eljutni. Szerintem van az úgy, hogy a fél világot be kell járni, akár az amerikai folklórban is megmártózni, hogy végén igazán hazatalálj. A gyökereidet és hogy a lelkedhez mi van közel néha pont a távolság mutatja meg. Dávid pedig azzal ahonnan indul és ahova tart, úgy érzem eddig minden lemezen ezt a kört futotta le. 

Szóval megkaptam a vérzivataros katarzisomat. A Három Árva legendája pedig nem csak megríkatott, de el is gondolkodtatott. Az elmúláshoz való viszonyunk, az el nem gyászolt hiányaink és gyerekkorunk, vagy több millió árván hagyott testvér sóhaja az, aminek ennél a Muzsikás feldolgozásnál a könnyek szólnak? Jó lenne, ha valaki ezt elmondaná, de az is lehet, hogy már el lett mondva. Nincs visszaút a paradicsomba. 

Az utolsó két számba ezek tehát valóban nehezebb volt beleérezni, viszont a hétperces Dreams From The Rot hagyott helyet, amit az énekes azt hiszem homályos, bujkáló reménnyel, én pedig búcsúval töltöttem meg. Egy ideje már biztos, hogy egy jó dalhoz csupán néhány hang is elég lehet. A címadó tételben pedig akár csak legutóbb, most is a nyitó téma tér vissza, kezdetek és végzetek körforgása, avagy az ismerősen csengő bendzsó felvezetésével teljesedik ki a The Call Of The Iron Peak című újabb fejezet. Én pedig csak szeretném megköszönni Dávidnak, hogy megint közel engedett. Szóljon akármilyen jól és ezzel itt sincs persze gond, de a kapcsolattól lesz különleges egy lemez. Amikor árvák vigasztalnak elárvult lelkeket.