Elsőnek én is gondoltam rá, hogy ezt nem fogom tíz perc alatt összeszedni. Aztán arra jutottam, ha képes vagyok a fél évemet úgy szervezni, hogy a koncerteken ott tudjak lenni és képes vagyok akár ezerötszáz kilométert is utazni, miközben pénz ékszer nem számít, meg ezt a webzinet is a nevemen vettem, nehogy már pont ezt az évértékelőt ne írjam meg baszki. Szóval megvolt a felkészülés, készen álltam és eldöntöttem, hogy adok a dolognak időt. Hogy a Fekete Macska top tizenöt koncertlistában meddig jutsz el, az meg már legyen a te döntésed. Mindenesetre a sor végétől haladtam a lista legteteje felé, ami itt a legalja. Számomra ezek voltak tehát az év legjobb koncertjei.

Chelsea Wolfe '18.08.02. A38 Talán későn is érkeztem, de nem emlékszem, hogy a belga előzenekar megfogott volna. Ellenben Chelsea Wolfe kisasszonyban annál is több volt a meglepetés, mint sejtettem. Elképesztő hangzással és zenészekkel, súlyos, borult metál koncertbe fordultak a Hiss Spun lemez dalai. Néhány régi mellett az új anyag számai domináltak és bár az albumról igen, élőben nem hiányoltam több akusztikus részt. Chelsea igazi jelenség, korbácsolja az érzelmeket, csak két percre tudtam levenni róla a szemem. Mikor bevillant, hogy mit művel a dobos csaj. 

Weedeater '18.04.23. Robot "Észak-Karolinában születtem és nem tudok olvasni." Dixie beszarás fazon, még el sem kezdett pengetni és máris zajlott az esemény. Nekem a Weedeater az igazi Amerika. Három csóka, úgy kellemesen lepukkanva, akik koszos metál témákban lakták le élőben is a bluest. Frontemberünk középső ujján egy teli whiskys üveg, az arcunkon meg átsöpört a klasszikus déli sludge. Iszonyatosan jól szólt a cucc a Robotban. A csőforma és a kis belmagasság jól megfőzte ezt a füstös bulit. Az azóta elhunyt dobos Carlos Denogean meg nyugodjon békében. Hihetetlen ez is.

Burn '18.03.19. Dürer Kert Egy évvel korábban is láttam őket, akkor nagyobb színpadon, fesztiválon és összesen húsz percben, de még úgy is piszkosul sütött a Burn. Szóval a kisteremben saját közönségnek, az új album tökéletes tételeivel - Do Or Die - mindent fellehetett szorozni vagy tízzel, mert annyival tudott többet a dolog.. Energiabomba arcok, nagyon sok okossággal az okos hardcore muzsikában. Chaka Malik iszonyatosan ki tudja tolni az érzéseket. A turnévendég Gust nem fogott meg, viszont a Touch szintén lenyűgöző volt. Ha nem tudtam volna az itteni szereplésük végett ezt megemlíteni, biztos kapnak saját helyezést a tizenötben. 

Crippled Black Phoenix '18.10.07. A38 Párszor már leírtam mennyire bájos ez a csapat, személyes vonzerejük októberben a hajón megint erős része volt a koncertjüknek. A közönségnek tett gesztusaik mögött ritkán látott őszinteséget éreztem és a van a zenéjükben is. Áramlatok és hatások tekintetében hihetetlen kavalkád, nagy figyelemmel megírt érzékeny dalok, amikben nem érzek mesterkélt részeket. Teljesen természetesen omlott és ömlött le a színpadról a jó. Az új album dalaival kiegészült setlist spirituális gyakorlatok szintjéig emelte a produkciót. We Are The Darkeners, Nebulas, Great Escape Pt.1 és végem volt. Burnt Reynolds, hogy mindenki együtt legyen és énekeljen, aztán meg VHK. Ilyen finom angol, ha úgy tetszik progresszív rock bandától, egy Vágtázó feldolgozás Zolival és Dáviddal több, mint a legtöbb. Az meg a legkevesebb, hogy leírom, hogy a Fotocrime érzésben simán áll ott, ahol utánuk a főzenekar. 

High On Fire '18.08.12. Zsíros este volt vagy hat zenekarral, de nagyon durván most nem mennék bele az egészbe. Amiről írni szeretnék, csupán a vegytiszta férfizene. Lemmy ugyan meghalt, de Matt Pike nagyon is él, ez rohadt jó hír. Kell nekünk ez a félmeztelen faszi a színpadra, hogy megmutassa, velőből kell csinálni dolgokat és ha máshogy nem is, legalább lélekben berúgni a kocsmaajtaját, aztán kibaszni a ház oldalát. Nagyon csizmában, nagyon karcosan, paraszt hangosan. Ezzel pedig el is mondtam miért volt ez életem egyik legsúlyosabb rock and roll bulija a nyári High On Fire. Ha egy nagyobb herezacskó van alatta, az nem tesz rosszat a zenének, kétszer benyúltam én is a koncert alatt és aztán megszagoltam az enyémet. Új album, régi album, ezek tök mindegy mit játsszanak...

Agoraphobic Nosebleed '18.09.13. Bloodshed Fest Effenaar Körülbelül negyven koncertet nézhettünk meg Eindhovenben két nap és ebből akár nyolcat is megemlíthetnék az év favoritjai között, de igyekeztem fókuszáltabb lenni. Az Agoraphobic Nosebleed hatalmas kedvenc, de még sosem láttam őket ezelőtt élőben, talán ezért is volt ennyire sokkoló az élmény. Hajnali utazás, máshova érkezés és nagyjából tizenhat banda megtekintése után a kómához közel támasztottam egy sarokban, amikor belekarmoltak és körülbelül úgy ráztak meg, mint egy háború, megfeszülve kezdtem el vergődni tíz másodperc után a színpad felé. Grindcore definíció nem szolid dózisban. A dobgép pattogtatta a kukoricát és ezzel háromszázig verte egyből a pulzust. Nőt besúlyosodni meg ritkán látok így, érezni és megdögleni is ezerrel kellett. 

Tormentor '18.07.13. Rockmaraton Lehet, hogy nem meglepő, de idén nem mozgattak a nagy bandák a Maratonon. Viszont volt Tormentor és velük egy olyan színvonalas koncertbe nyúltam velük bele, ami helyre tett és elmosott minden más faszomat. Én nem vagyok nagy rajongójuk, de ezzel a visszatéréssel abszolút leköteleztek. Hibátlanul szóltak, nagyon precízen és nagyon gyorsan játszottak, mégis megmaradt az a nyers hangzás, megszólalás, ami a legelején is jellemezte őket. Időutazás és esszencia, elképesztő volt szembesülni azzal, hogy ők már akkor eljátszottak mindent, amit erről a stílusról ma is elég tudni. A gyors és epikus részek, ahogy a dalok következtek és Csihar Attila előadásmódja, nos ha csak egyetlen black metál koncert emlékét őrizhetném meg, biztosan ez lenne az. Abszolút visszaadták nekünk és maguknak is a múltjukat. A múltjuk pedig nagyon gonosz. Attila a koncert végén így köszönt el: Legközelebb találkozunk a túlvilágon.

Tragedy '18.09.18. Dürer Kert Láttam őket két nappal előtte Eindhovenben, de nem esett nehezemre megnézni őket megint. Így mérlegre tudtam tenni a két bulit és egyből lejött, hogy a Tragedy nem kell a nagy színpadra, mert az nem áll jól nekik. A Dürer középső termében viszont faltól-falig ment a mozgás, szóval pont ilyen helyekhez van méretezve egy efféle crust legenda. Nem is szaroztak, mindjárt az elején beadtak három régi nótát és a nagy emberdaráló ezzel meg is tekertetett. Nekem kimondottam komfortos volt a barátaimmal összemosolyogni mikor eldőlt, hogy ez egy kurva nagy buli. Kis ellaposodással a közepe felé, amit a végén faszán behoztak a Burdette tesók. Nekik is sikerült megírniuk azokat a számokat baszki, amik negyven felett is a plafonig húztak és ez azért jó, mert nem rossz. 

Primitive Man '18.09.07. Robot Nyilván sokan vitatkoznának velem, de mostanában kevés brutálisabb dolog jelent meg lemezen, mint a Caustic. Nem tudtam egyben végighallgatni, mert egyszerűen nem bírtam el. Ehhez képest beálltam az első sorokba, dőlt rám a vörös füst és Ethan hangja meg a dobok egy módosult a tudatállapotig olvasztották az agyamat. Aztán a következő lépésekben a trió elmosott minden határt ezekkel a lefoghatatlan és lélekfűrész gitárokkal is. Ráébresztettek, hogy ez valami ősállapot, kurvára archaikus élmény, szörnyű elszabadulás. Leírva patetikusnak tűnhet, de a valóságban úgy nézett ki, hogy még órák múlva se tudtam feldolgozni, hogy ebben a világba kellett visszatérnem, pedig elsőre az volt az ijesztőbb. Nem csak az erőszak tabukat, kapukat is dönget ez a banda és kajak átlöktek valahova. Őket és az élményt sem tudnám hasonlítani semmihez. 

Integrity '18.08.08. Dürer Kert Mikor külföldön éltem játszottak itthon. Mikor hazajöttem, ők máshol jártak. Fél évig bizsergetett, mert már olvastam róluk, mire be tudtam szerezni és ez sem most volt, hanem a Systems Overload idején. Persze jó lett volna látni őket akkor is, de van ez így. A tavalyi lemezük és az új gitáros bennem abszolút tartják a lángot és a Dürer kisteremben simán sikerült kivetkőznöm magamból. Valószínűleg nem vagyok objektív és lehetne az Integrity történetét sokkal sarkosabban is nézni, de engem nem érdekeltek a vélemények, tradíciók és ideák. Ha nem őszinték, az az ő bajuk, viszont az új számokat és a régi klasszikusokat is kurva jól játszották, Dwin hangjával sejtszinten égettek befele és az is vitte a fejemet, hogy aki ott volt, nagyjából mindenkit behúztak. De a Those Who Fear Tomorrow vagy a Humanity Is The Devil számainál bazdmeg nem is lehet megállni. 

Powerchuck '18.07.17. Dürer Kert Több helyen nem emeltem ki a többi zenekar jelentőségét, de itt most nagyon fontos. Ez ugyanis a Meth Leppard, a Chepang és a Powerchuck közös turnéja volt és nehéz lenne különbséget tenni, hogy ki tette magát oda jobban. Az Apoptosis és a Jack eleve szétszedtek és még utána jöttek ezek. Én mégis a Powerchuck húsz perce mellett agitálnék, mert az annyira súlyos volt. Bevallom egy ilyen korrekt powerviolence banda tükrében ott abban a pillanatban minden mást tök feleslegesnek láttam. Üzenetben és a hozzáadott intenzitásban nincs ami nagyobb hatással lenne rám, a Powerchuck totál kifeszített. Szikár stop és go, háromszázas pulzussal lógnék vicsorogva a plafonról, ha vinne öt tesó. Ennyire azonban nem volt a közönségben, sajnos itthon nincsenek már ilyen bulik. Viszont ott volt jó pár barát és vettem nagyon fasza lemezeket. Nagyon baba kis este volt. 

Scott Kelly '18.01.30. A38 Húsz évvel ezelőtt még nem tudtam volna értékelni, de most napokig bennem volt. Elmúltam negyven, velem is történt egy csomó minden, azt hiszem el is gondolkodtam dolgokon, de mégis Scott Kelly az a fazon, aki még ennél is beljebb tud vinni saját magamban. Mikor azzal az egy szál gitárral játszik, valahogy mélyebben tudom megélni az előhívott érzéseket és persze nem az életem napfényes oldaláról. Intim viszony ez valakivel, akivel összesen kétszer pacsiztam és tisztán csak a zenéje az, ami a kapcsolatunkat jelenti. Egy nehéz sorsú fazon szomorú balladái és a legvégső igazság arról, hogy mennyire egyedül vagyunk. Nem is csoda, hogy Townes Van Zandt és Neil Young feldolgozás is volt a repertoárban. John Judkins kíséretével és Makó Dáviddal, mint The Devil's Trade, ugyanis ő nyitotta ezt az estét. Ami nagyon komoly benyomást tett rám. 

Neurosis '18.06.15. MeetFactory Idén Prágába mentünk, korábban más országokban voltunk. Az ugyanis nem túl jó év, amikor nem lehet megnézni élőben a Neurosis zenekart. Nem láttam még tőlük két egyforma koncertet, bár ez teljesen normális, hiszen az ő történetük abszolút lelkiállapot függő. Viszont sosem okoz csalódást és örökké elsöprő élmény. Ahogy nyáron is az volt Prágában. Ahol egyetlen számot sem játszottak el, amit vártunk volna. Egy hangyányit sem feleltek meg nekünk, csak a sűrű meglepetések záporoztak végig. A Shadow Memory, The Last You'll Know, Burn, ezeket sosem hallottam még élőben. Mindezt az érezhető és a már megszokott improvizációkkal, mintha minden ismert zenei hatásuk végigsöpört volna rajtunk mire a legvégén megkaptunk utolsó és egyetlen kapaszkodónkat: Through Silver In Blood. Bevallom már majdnem sírtam és miközben magamat elhagytam valahogy megjelent az érzés, hogy ki kéne jönnöm, mert annyira eltelített érzelmileg, hogy ösztönösen is védekezni akartam. Nem tudom, hogy van-e a világon ennél érzelmesebb zenekar. De lehet, hogy nincsen.

Catharsis '18:09.14 Bloodshed Fest Effenaar Az említett fesztiválon ők voltak a másik headliner zenekar, szóval szombaton este velük közelítettük a végéhez. Manapság már nem játszanak túl sokat Európában, mégsem jöttek tíz pólóval és minden mással, hogy jól bevásárolhassanak a fejek. Inkább hoztak gondolatokat és könyveket. Brian meg feljött a színpadra és elmondta, hogy ha nem lenne homofóbia, rasszizmus és kizsákmányolás, akkor nem kéne itt lenniük, de itt vannak. Aztán lesétált a színpadról, belekezdtek a Panoptikon című számba és az első kiállásnál tépkedni kezdte az emberek szívénél a ruhát, odatette a tenyerét és üvöltötte, hogy "you keep me alive". Tök mindegy hány év telt el, hányszor hallottam már, nagyon durván berántott az egész. Mert most is azt kaptam, élőben is megkaptam, amin keresztül magamat is könnyebb meghatározni ebben a kibaszott tébolyban, amiben élünk. Miközben zeneileg is megrendítő volt az egész. A Choose Your Heaven magasságában már majdnem sírva lökdösődtem, nem tudnám jól megfogalmazni, hogy mi történik ilyenkor. 

YOB '18.11.07. Dürer Kert Tudom, hogy a Catharsis és a Neurosis esetében is leírtam, hogy majdnem sírtam, de ez most még durvább lesz. Az első budapesti YOB koncert után volt egy beszélgetésünk két barátommal és körbeismerést tettünk, hogy az Adrift In The Ocean mindhármunkat megcsinált. Buta dolog hasonlítani, de ha én a Neurosis főlé pakolok, annak kurva komoly súlya van. YOB nagyon súlyos volt és közben hihetetlenül érzékeny is. Számomra az Our Raw Heart az év lemeze és a megjelenése után nem sokkal kaptam ettől a három fazontól egy olyan koncertet, amit szintén soha nem fogok tudni elfelejteni. Megrázó zenei élmény volt, érzésben maximálisan le és elkötelezett. Nem tudok mást írni, ahogy sok barátomnak is, úgy nekem is ez volt az év koncertje.