Régen, amikor szinte csak az ortodox vonal tombolt, lehetett azzal szórakozni, hogy megfordítottuk a kazettát és mintha ugyanaz a szám szólt volna tovább. Nem volt túlságosan változatos az igazi black metál. A műfajt azonban a legextrémebb végletek teremtették és később egyre inkább megjelent a színéren is ez a végletesség. Így a stílusra épp úgy jellemző a szigorú hagyományőrzés, mint az állandó innováció és a kísérletezés. A kilencvenes évek közepétől, főleg a norvég erdők legszéléről jó néhányan elindultak ezen a progresszív vonalon, ami egyre színvonalasabb alkotásokat hozott. Ulver, Ved Buens Ende, Virus és Manes. Ezen bandák hatásainak az Oranssi Pazuzu is sokat köszönhet, de a görög Hail Spirit Noir is emerről merített. A Thessaloniki banda már a nyolc évvel ezelőtt megjelent bemutatkozó albumon is a hetvenes évek pszichedelikus árnyalataival kísérletezett, de a történet még azóta is sokat finomodott, terebélyesedett. Így a most megjelent Eden in Reverse című negyedik lemez is komoly magasságokban van. Elbűvölő, progresszív és sötét anyag.  

A zene hatására felsejlő karaktereken kékesfekete, puha bársony bunda van. A Incense Swirls című tétel zeneileg pedig valahol a Hexvessel és az Oranssi Pazuzu között van. Már a legelején úgy éreztem, mintha ez a három különböző zenekar most valahogy egy irányba tartana. A Virus progresszív hangzásának egyértelmű lenyomata, ez a dolgok alapja és ehhez jönnek a billentyűk, ezen a téren pedig a Hail Spirit Noir is nagyon sokat fejlődött. Teátrális, filmzenék hangulatát hozó, horrorisztikus és futurisztikus szintetizátorszólamok egészítik ki a rituális dobokat és gitár varázslatot. Ahogy tudatosan építkeznek a hangokból, az minden esetben nagyon okos. Bár az Alien Lip Reading legendás dallamát felülírja az ének, itt egyértelműen Cons Marg, vagyis az új frontember kapta a főszerepet. Kellett ebbe a bandába egy ilyen énekes. Ennek a fajta zenének az áll jól, ha megtudja ütni az Ulver szintet, ahhoz pedig egyértelmű, hogy ilyen hang kell. A Crossroads egy olyan Depeche Mode nyúlás, vagy újragondolás, ahol a károgás, acsarkodás már nem jöhet szóba. Érdekes különben ez a komor new wave blokk, ahogy aztán felszaladnak rá a gitárok és ezzel az egész egy teljesen új hangulatot kapott. Pedig még csak a lemez felénél tartunk.  

Aztán jön a The Devil's Blind Spot és csakis egy skandináv krimi utolsó jelenete, amire asszociálni tudok, ahogy a domináns elektronikára mást írni szintén nem tudok, csak hogy nagyon okos. Megint rituálisak és katartikusak a dobok. Valahogy földöntúli és a jövő zenéje is, de átszövi a hetvenes évek progresszív rockja is. Klasszikus és egyben kísérletező is. Ezen felül viszont az Automata 1980 viszont mindent elvisz. Dario Argento filmjei, ezüst overálba öltözött billentyűsök őrületei, a nyolcvanas évek fényei, kísértetei, elszürkülő hajnalai, egyszerűen minden benne van. Jó, hogy utoljára maradt. Sok mindenből összerakott, de zseniális anyag. Még ha sok minden le is vettek, akkor is meg kellett tudni írni ezeket a csodálatos számokat. Ahhoz pedig biztos, hogy le kellett menni mélyebbre, épp ezért szeretem a black metál örökséget, mert akár finom, akár nem, de az biztos, hogy bármely más stílusnál műveltebb. Ez is egy újabb fifikás lemez.