Tranzisztoros agybaszás 4! Avagy az új albumuk is remek ok, hogy harmadszor is megnézzem őket júliusban élőben, mert szerintem zajt összekavarni az emberi elmével csak így érdemes. A Full of Hell tíz éve sokkol és ebben meglépett különböző szinteket, minden egyes kísérletével felrobbantotta a fejeket és közben nem is csináltak két egyforma lemezt. Ami alapból grindcore volt, az végül a grindcore jövője lett. A legelvetemültebb jövőképeket vették elő és vágták tele nagyfeszültségű  árammal, az új album is kajak sötétebb sarok lett a gépektől. 

Elhúzva szeretnénk tartani a függönyt, de ami odakint van, az egyre beljebb jön. A halál belenyomja az arcát a sötét anyagba, mert a fény az ablakon túl már megfagyott. Az első album is botrány volt, de aztán két évvel később mikor a Rudiments of Mutilation lesújtott a nyakunkra, az volt a durva, ahogy érezni lehetett, hogy még csak növekszik ez a hangzásban végbemenő agresszív mutáció. Dylan Walker sűrűn drótozott effektjei az előtte fekvő padon, megnyitottak pár újabb kaput a hatásokban amúgy is szabadabban mozgó banda előtt és ami utána jött, az szörnyűbb lett még az embernél is. A Trumpeting Ecstasy is úgy harapott, mint egy állat. Érezhető volt, hogy a közben elkészült kollaborációs lemezek is megnyitottak pár új felületet az ötletek terén, de ettől még a Full of Hell nem vesztette el az irányt, az orkán gyors tempó rohadt megrázó maradt. 

A Weeping Choir viszont épp annyira metál lemez, mint amennyire a súgó, horzsoló, metsző és sikoltó zajoktól életidegen. Van most ez a trend, hogy a grind bandák black metál hatásokkal kereszteznek, de én ezt kurvára nem nevezném divatnak, inkább csak fejlődésnek, ami a Burning Myrrh című nyitótételben mondjuk azonnal szétszed. Én szeretem, amikor harminc másodperc alatt ilyen mélyen meggyőznek. A Haunted Arches is kétszázas pulzussal tolt a féregjárat felé és igazából már azt is megszoktam, hogy egy Full of Hell lemezen a lassú rész sem lesz fék, inkább csak jobban felkúr. A Thundering Hammers pedig egy középtempós metál hardcore a death metál vonalról, legalábbis ami a gitárjátékot illeti. A gitárközpontú hozzáállásért egyébként még mindig Spencerd Hazard agyát és kezét illik tisztelni. A Downward simán bebizonyítja, hogy ez a faszi is egy kurva gonosz matematikus. 

Míg a Rainbow Coli ugyanilyen érdekes szám, csak teljesen máshogyan. Ne keress értelmet az értelmetlenben, a szabályos ritmusból már teljesen kicsúsztunk. Pont ilyen zavarba ejtő az őrület, amikor látod, ahogy vergődik egy áldozat. Az Aria of Jeweled Tears sem dicsőséges igazából, de van egy ilyen misztikus áthallása annak a dallamnak, amit eldugtak ebben az elemésztő acsarkodásban, zakatolásban, ami légkalapáccsal hatol át a begyógyult kérgeken. Aztán még az is kiderül különben, hogy ez a négy csávó is nagy Sunn O))) rajongó és leborulásuk címe a nagy napmembrán előtt ezen a lemezen a Armory of Obsidian Glass lett. Amit újabb rövid death metál sláger követ, Dylan velőből kitépett hörgésével és eszeveszett sikolyaival. Hogy a bőr hűljön rád még kétszer is, mikor a Cellar of Doors és az Ygramul the Many szépen megcsinálnak. Az utolsó néhány percben ugyanis jelentősen javult a blastbeat mérleg. 

Szóval a Wheeping Choir megint méreg - Kurt Ballou munkája is a maximumon - amiről azon kívül, hogy kibaszott gyilkos, rosszabbat írni nem nagyon lehet. Ez most a Full of Hell védjegye abban privát pokolban, amit odaírtak maguk köré és aminek az alakja a beleinjekciózott zajok milyensége miatt még most is folyamatosan torzul, változik. A lélegzet meg majd akadozik, amikor ezekkel az átkokkal is megtalálnak majd a Dürerben, minden sötét sarkot az arcokban.