Két lépcsőházat takarítok, a szélsőt és a miénket. Ilyenkor hallgatok meg mindig egy vagy két friss lemezt. Söpröm fel az elsőt, a fülesben az új Possessed üvölt és a Demon című szám épp jó helyen kapja el a tökömet. Szóval partvissal a kézben én is elkapom a szólót és teljes átéléssel nyomom a léggitárt az ajtóknak háttal. Miközben az idős néni megveregeti a vállam és fura ábrázattal átnyújtja a havi takarítási pénzt. Mire nekem meg összeáll a kép, hogy ez a szitu most totál olyan, mint valami bugyuta metál videóban a nyolcvanas évek derekán. Ahol gyakran volt arra kiélezve a sztori, hogy van az átlagos világ és az ördögi metál, attól meg frankón mindenki kiakad, ahogy a halálmadár kölykök pörgetik a hajukat. 

Becsületesen bevallom, hogy ma lehet, hogy meg sem hallgattam volna ezt az albumot, ha az a koncert úgy két éve a Dürerben nem sül el olyan kurva jól. Egy negyvenéves bandának visszatérni szerintem ugyanis jelent némi kockázatot. Kétszer is beadták már korábban és mind a két történet elbukott. Egykor volt egy felállás - abban a korszellemben - ami legendákat teremtett, de az eltel idő túl hosszú ahhoz, hogy az a fáklya égjen ugyanúgy. Okoskodtam én, de aztán hamar befogták a számat, mert ez a Possessed még mindig úgy sorozta meg a termet, mint egy géppisztoly, én meg csak hasaltam és dőltem tőle szanaszét. Elképesztő precizitással fenték meg a régi dalok élét. Sztorizgatás és szuszogás helyett, egyetlen egyszer sem volt hosszabb szünet és az emblematikus thrash végül ezerrel átlovagolt az arcunkon. Már akkor két szám között megígérték egyébként ezt az új albumot. 

Ez lett tehát a pár napja megjelent Revelations of Oblivion. Amin elsősorban azt érezni a legjobban, hogy mindenki nagyon rajta volt - a banda mellett a kiadó - hogy ez most kurvára méltó legyen a Possessed névhez mérten. Ellenben viszont mégsem lett az a nosztalgialemez, ahol görcsösen ragaszkodnak az akkori hangzáshoz és az egyszer már jól bevált sémákhoz. Így valóban olyan lett ez a tizenkét szám, mint amilyennek lennie kell. Avagy Possessed harminchárom évvel később. Abszolút friss, ha úgy tetszik ultramodern hangzással - Peter Tagtgren produceri munkájával - az utolsó lemezhez képest teljesen új tagokkal, akik úgy fest tele voltak ötlettel. A nyitó és a zárótételt leszámítva ugyanis nincs szám négy perc alatt. Márpedig tartják a kőkemény thrash vonalat és ez azt is jelenti, hogy pörgetni kellett, üres járat nem lehetett, mert akkor beszarik az egész lemez. 

Persze elővettem a régieket és mai füllel már hallani, hogy néhol mennyire kezdetleges, de azoknak éppen az volt a varázsa, hogy az akkori lehetőségekkel és tudással is képesek voltak átadni a kegyetlen intenzitást. Amiből mára is bőven maradt, de azért a Revelations of Oblivion valamivel dallamosabb. Ez pedig leginkább annak köszönhető, hogy Jeff Becerra fényévekkel jobban énekel és ezért nyilván sokkal több minden belefért. Meg szerintem ebben az is benne van, hogy ma már más bandákkal versenyezni sem kellett, hogy ki csinál durvább lemezt, bár ettől függetlenül is azért kurva gyors lett az egész. Biztos úgy rakták össze, hogy a No More Room in Hell, Dominion, Damned hármas letépje mindenki fejét és ezzel a nyitással tényleg nem is lőttek mellé. Régi vágású dalok, de mindháromban van valami érettebb, letisztultabb tartalom. Mint az első tétel szólója, vagy akár Dominion refrénje. Meglepett, hogy ennyire korszerűek a dobok, de határozottan feldobta a dolgot, ezt elvitatni nem lehet. A Damned például ez ügyben is geci súlyos lett. Teljesen nyilvánvaló, hogy ezt egyszer ki kellett próbálni, hogy lehet ezt a mai technikával megszólaltatni. 

Aztán jött a Demon és én rájöttem, hogy igazából itt érkezett meg, hogy mekkora metál esszencia ez. Zeneileg ugyanis sokkal komplexebb track, mint az eddig előtte sorakozók. Kellettek már ezek a hangsúlyos középtempók, a kísérteties gitárokkal, meg a Mercyful Fate leghatározottabb hatásával. A váltás pedig nem csak a számon belül, de ezzel a számmal az albumon is megtörténik. Mert a Shadowcult is gyors, de már sokkal inkább crossover, egy legendásan metál isten szólóval. Ahogy nekem a billentyűvel nyitó és sokkal sötétebb, mint gyorsabb Omen is jobban megragadt, mert Kind Diamond jutott megint eszembe és ez klasszul árnyalta a Possessed összképet. Jeff tényleg sokat lépett előre. A hangjában továbbra is ott van Cronos teste és Lemmy szent szelleme, de a skandináv hangzású The Word mégis érzelmesebb, mint bármi, amit korábban elénekelt. Ezután pedig már a Graven sem maradhatott kopár thrash tornádó, a váltás után ezt is televágták az említett aranyévek hangulattal. Ezek a kibaszottul felkészült metál zenészek, akik tényleg izgalmasra pakolták a testes öt és hat perceket. 

Tudom kurva hosszú lett ez az írás, de pontosan ez mutatja, hogy megmaradt még az erős érzelmi kötelék. Ha gyerekfejjel órákat töltesz azzal, hogy a földrajz könyved hátán tökéletes legyen a Possessed lógó, ott valami egy életre bevésődik. S bár azok, akik tucatszor rúgatták le velem a kisszobát, már nem képviselik ezt a bandát, Jeff Becerra mégis megtalálta azokat az arcokat, akik hitelesen tudják képviselni vele együtt ezt az örökséget. Szóval jó lemez lett, ami legalább annyira meglepett, mint pár hónapja a Malevolent Creation. Van ez a generáció, ami szerintem hallhatatlan maradt. Mert mi még itt vagyunk, akik élünk velük..