Ha lenne egy időgépen, rohadjak meg visszamennék. Mert arra kurvára kíváncsi lennék, hogy az amiben most élek, az valóban az én korom, vagy csak egyszerűen valami durván elcsúszott. Gyanúsan behúz ugyanis a sötét múlt, egy szál gyertya fényénél a levágott fejek, irdatlan katedrálisokban hajlongó beteg emberek, a William Blake versek, meg az ilyenek. Edgar Allan Poe mesternek meg feltenném az új Leechfeast kislemezt, azt bólogatnék vele valami kandalló fényénél komoran. Meg rákérdeznék, hogy valami ennyire szomorú és szörnyen szép, na akkor mi a fasz van? 

Egy sludge banda zenéjével kapcsolatban csak nagyon ritkán van olyan, amikor azt lehet írni rá, hogy frankón elegáns. A Village Creep kislemez két száma után azonban az van, hogy ezekre a ködös doom témákra öltönyt adtak. Kékes fényű, hollótoll színű nadrág és felöltő, a gomblyukában meg hófehér liliom. Nehezen elcipelt életek, mint a megsárgult fotókon. A hangzás is patinás, az ének is fátyolos. Sújtásos, gótikus magány. Lassan elvérző romantikus. Furcsán szép és abszolút beborult cipőnézegetős cucc, valahogy nagyon más, mint a tavaly megjelent Neon Crosses. A hollandok pedig nemsokára Budapestre jönnek. Május 29-én játszanak majd a Robotban, erről minden információ ITT van. Szóval komor és lassú alámerülésre lehet számítani, biztos ránk rakják majd a málhákat. Ezt a zenét el kell cipelni, mint egy kibaszott életet. A címadó dal videója ritkán látott jó ötlet. Mozgásokkal érzéseket, az mindig kurva érdekes...