Az új dolgok között időnként ez is kell, hogy legyen, szóval most kicsit visszamegyünk az időben. Méghozzá oda, ahol Paul Bearer jelentkezett a The Village Voice magazin egyik apróhirdetésére, ahol punkbandába énekest kerestek. Paul épp otthagyta a Fathead Suburbia nevű korábbi zenekarát, Alan Blake, Baron Misuraca és Sam Lohman pedig már javában vadásztak egy jó frontemberre. Ez volt 1984 decembere, aztán a következő évben már fel is vették a No Grounds For Pity és Fall From Grace anyagokat. Zenéjükkel az akkori NYHC színtéren pedig egész nagy meglepetést okoztak, ugyanis Alan Blake gitáros Celtic Frost mániája egy kibaszott mocskos és gonosz hangzásban öltött testet, ami az akkori punk hardcore bandákra abszolút nem volt jellemző. 

Érdekes, hogy pont Paul Bearer nyilatkozta pár éve, hogy a hardcore túlságosan tele van vágva metállal és hogy ez nem tesz jót a műfajnak. A tagnak ebben igaza lehet, de amúgy, mint személyiség elég meredek és talán ennek is köszönhető, hogy a két említett korai cucc után ott is hagyta egyszer a bandát, ami csak később, egy megváltozott felállással alakult újjá. Szóval jött Mark Neuman és Jason Martin meg az első lemez, aminek a címe Just Can't Hate Enough lett. Tommy Victor volt a producer - Prong frontember - és a Blackout Records gondozta, velük egyébként később négy másik lemezt is kiadtak. 

"Ha a Slayer és a Sepultura felől közelítesz, akkor a hardcore nagyon más lesz, mint a korai időkben." Az állítást az első Sheer Terror lemez pedig bőven igazolja, de az már a két demo kazettához képest három évvel később jelent meg. A No Grounds For Pity tehát még nyersebb és habár gitár az említett Hellhammer, Celtic Frost hatások mentén horzsol, azért azt kurvára jól hallani, hogy csakis a punkból hozott energiák tudták a zenéjüket ilyenné tenni. Plusz sok más frontemberhez képest Paul egy árnyaltabb hangú fazon, aki valóban énekel, ettől pedig az egész csak még inkább fura és kontrasztos. Költői szövegek, kimondottan poszt-punkos dallamok. Én az első perctől imádtam mikor ezeket a felvételeket úgy kilencvenhárom körül sikerült beszereznem. Zoli barátom Judge, Breakdown és Warzone kazetták közé rejtve küldte el és emlékszem leesett az állam, ez mennyire más világ. Több, mint húsz éve után is ugyanúgy mellbe vág, akár hányadszor hallgatom. Egyébként a CBGB's színpadán élőben vették fel hozzá az utolsó négy számot.