Mint a Bomlás Kézikönyve, mondanivaló terén ez megint egy olyan lemez. Tudjátok, hogy én szeretem belekeverni a személyes szinteket, a Shitbag pedig kurvára azokra a reménytelen időkre emlékeztet, amikor izzadtan és sikítva ébredtem, miután már vagy két éve nem tudtam aludni. Bármilyen jót pokollá tenni és aztán szenvedni, mint az állat, ebben profi az emberi értelem. Az ön és közveszélyes sludge zene bennem mindig felkeveri az emlékeket, amikor az életemet csak egy tű hegyén keresztül láttam, mert át akartam fetrengeni ezer utolsó éjszakát egy lepusztult panelban. A Furnace album borítója az elbaszottságunk démona. A texasi bandának pedig van pár mélyre hangolt, szétkaristolt himnusza, ami a szart visszaborítja oda, ahol az a leginkább otthon van. 

Az utolsó nagy felfedezésem a műfajban egyébként szintén egy texasi banda, ami itt is eszembe jutott, de a Shit and Shine nem csupán szomszéd és névrokon. Egy bizonyos szintig elég hasonló zenei alapokból és érzelmi tartalmakból építkezik mindkét nihilista alámerülés. Torzítók és effektezés, bedrótozott noise terror olyan basszusgitárhangokkal, amitől megfelelő hangerőn és élőben párszor biztos melléverne a kicsike kis remegő szíved. Szóval megvan ez a szokásos Noothgrush gyalázat, de a hangzás néhol kísérletezőbb, még inkább zajosabb, tényleg mint a Shit and Shine és mondjuk a német Nightslug lemezein. Ha ezeket vagy Nightstick nevű másik nagy sludge kedvencemet szereted, most is megleszel elégedve. A Ritualized Terror, Snuffhub, Double Life hármas már az elején szétszed, mert itt egyenlőségjel és noisecore. Ezt a hathatós hangzást a hosszabb és rövidebb számoknál is végig kapod, de tökre adni fogod. Ez nem egy mindig lassú anyag. A Peckerwood, New Day, Drown n My Own Wake című akciókkal ugyanis a szó legszorosabb értelmében darabolták fel a lemezt. Ami tud mindent, csak gyógyítani nem. Aki egyszer mérgezett, az úgyis mindig az marad.