Még tart a vadászszezon, le kell szedni minden frankó cuccot, ami kijött az idén. Közben meg vannak ezek a lemezek, amik engem vadásztak le és tényleg van köztük pár igazi gyilkos. Nehéz volt összeszedni a legnehezebbeket, de megvan a tapasztalatom és tudom, hogy sosem volt könnyebb. Arról pedig, hogy a mérleg serpenyői mindkét oldalon a padlót verték mi sem árulkodik jobban, minthogy a Cult Leader, a Satanic Surfers, a GRRRMBA, a Funeral Chic és a Bongripper kétszáz százalékos idei lemezei sem fértek bele az idei húszasomba. A sort amúgy meg folytathatnám, de el kell vágni ezt a vonalat úgy érzem, hosszú lesz ez így is, végén még elvérzem. Nem kis súly, elcipelni húsz ilyen albumot...

20. Homewrecker - Hell Is Here Now

Beálltam éjfélkor a tükör elé és elmondtam ötször, hogy Bolt Thrower. A szellemük némiképp átalakult, de a metál nem vész el. A kút amibe megint beleestem és ez lett a vesztem Homewrecker. Fröcsög a nyál, lidércesebb, néha meg még thrash metál is. Hell Is Here Now. Avagy a címében minden benne van.

19 . Bruce Lamont - Broken Limbs Exite No Pity 

A folk zenében az ősi mivolta végett pont azt lehet a legjobban szeretni, hogy nincsen benne semmi lényegtelen. Túl régóta van és túl tiszta ahhoz, hogy a feltornyosult mocsok megtudja mérgezni. Az életről szól, és az élet árnyékáról a halálról. A kapaszkodásról és a keresésről, hogy a porszemek kavalkádjának még értelme legyen, mielőtt természeti erők súlya a semmi kapujáig söpri az utolsó lelkeket. Bruce Lamont is ezekkel az érzésekkel írja a folk zene legújabb történetét szerintem. 

18. Boru - Inertia

Önsorsrontás és elidegenedés mindentől és mindenkitől. Mikor ezt olvastam úgy éreztem, hogy túl korán akarnak leleplezni valamit és talán patetikus is, először had hallgassak inkább bele. Aztán mikor megtettem megértettem, hogy aki ilyen zenét csinál, az nem csak hallgató hallhatatlan lelkét nyiszálja egy életlen késsel, mert közben önmagának is kurvára áldozatul esik. 

17. City Hunter - Deep Blood 

Egy felszámolt videotéka horrorkollekciója az alap. Ennek köszönhető, hogy nem tipikusan punk aspektusból álltak neki egy hardcore punk lemeznek. Kicsit olyan az egész, mintha John Carpenter mutatott volna pár gyilkos hangulatfestő trükköt négy kurva ideges gyereknek. 

16. Sleep - The Sciences 

Este szedtem le, de kibírtam reggelig. Lefőztem a kávét, leraktam az ágy mellé a bádogbögrét és kipolcoltam a fejemet. Láttam a szemben lévő ház tetején a madarakat és mögöttük megfényleni az alumínium szellőzőn a hajnali napot. Aztán lenyomtam a gombot és próbáltam felfogni a következő három percet. Amit meghallgatva megfogadtam, hogyha kész lesz az időgépen visszaviszem ezt a lemezt abban a szobába, ahol Aldous Huxley kísérletezett hallucinogénekkel és a hatásuk alatt beszélt művészi alkotásokról. Kíváncsi vagyok mit mond a múlt. ( Nagy kiadó, nincsen bandcamp)

15. Crippled Black Phoenix - Great Escape

Az megvan amikor hallgatsz egy bandát, aminek a tagjait és azok természetét valójában nem ismerheted, mégis amit alkottak és amit az benned megmozgatott, abban jobban magadra találsz egy adott pillanatban, mint akkor bármi másban? A Bronze lemeznél abszolút megvolt ez az élményem. A Great Escape esetében viszont várnom kellett ezekre a percekre. Aztán jött az októberi koncerten a Slow Motion Breakdown, Belinda hangja meg a Nebulas és megérkezett hozzám.

14. Under - Stop Being Naive

Ahogy az előző lemezüknél is, elkezdtem szépen húzni a csíkot a brit doom / sludge színtér irányából egyenesen Melvins megye felé. Aztán jöttek az új tételek, eltérítették a kezemet és arra kényszerítettek, hogy a Swans szigetig meg se álljak. Tényleg majdnem folyamat zene, de végül mégsem az. Amit majdnem olyan komolyan is vettem, de aztán a borítón azt néztem, hogy itt mindenki bele lett rajzolva egy Scooby Doo epizódba és akkor mondom elmentek ti a picsába. Ettől függetlenül leírnám, hogy az Under énekese a legnagyobb, de ebben a trióban mind a hárman énekelnek baszki. 

13. The Devil's Trade - What Happened to the Little Blind Crow

Van ez az dolog, amihez nem kell más csak egy gitár és egy ember. Ez a dolog pedig azóta létezik, amióta ember van és hozzá gitár is van. Vagyis olyan, mintha mindig is lett volna. Nekem legalábbis ez az alapérzésem, ha ezen az úton jut el hozzám egy történet. Hogy ezeknek a történeteknek nem lehet születésnapja, mert ezek a történetetek mindig is léteztek. Aki pedig találkozott már Makó Dáviddal, mikor éppen The Devil's Trade és velünk szemben ül egy széken, annak volt alkalma megsejteni, amit én is megsejtettem. Hogy egy szomorú lemezbe is bele tud költözni a csoda. 

12. Endless Swarm - Imprisoned In Skin

Éppen pár napja írtam le egy másik bandával kapcsolatban, hogy mikor egy jó fastcore lemez háromszázig veri a pulzust, ott és akkor hajlamos vagyok azt érzeni, hogy mindenki más teljesen felesleges. Ami persze nem így van, csak érzékeltetni szeretném, hogy mennyire beszippant, vagyis mennyire beszippantott. Például az új Endless Swarm lemez is, ami bármennyire is durva, nagyon finom kis darab. Lehet érezni, hogy sokat dolgoztak vele. Vagy ennyire jók az ötletek és ennyire egyben van ez a csapat. Mindenesetre fekete öves powerviolence, az egész biztos. 

11. Khorada - Salt

Az Agalloch három korábbi tagjának szövetsége Aaron John Gregory énekes / gitárossal. Az anyag tehát a kortárs extrém zenei óriás árnyékában született, de számomra rögtön túl nőtt azon. Listámon biztosan ez lesz hát a legnemesebb lemez - a szó legszorosabb értelmében - amit fergeteges élmény újra és újra meghallgatni. A folk hatásokban is gazdag vetületek epikus magasságokig építkeznek és a történet itt is óriássá növi ki magát és csak degradálnám azzal, ha címkézném. Nem hiszem, hogy régen minden jobb lett volna, régen azt hiszem nem értettem volna, hogy ez még mindig metál, de már könnyfakasztó művészet is. 

 10. ILSA - Corpse Fortress 

A Washingtonban operáló ILSA az elmúlt tíz évben számomra az egyik legmegbízhatóbb banda lett a színen. Albumaik sorban hozzák a moslék déli sludge és a brit death / crust keresztezéséből kitiport hangzásvilágot. Semmi sallanggal, a világmegváltás igénye nélkül, minden eddig kihozott cuccuk masszív, súlyos metál málházás. Idén megjelent Corpse Fortress című lemezük pedig ezzel a recepttel az első percekben lenyomta a torkomon, hogy tízen belül kell legyen a húszból, az biztos kurva isten. 

9. Sumac - Love In Shadow

Egy hanyatló világ archaikus maradékát a láthatatlan kezek Aaron Turner lelkébe tömték bele, ez egészen biztos. Közel van a tűzhöz és üvölti a démont, de a ritmusszekció partner hozzá még akkor is, mikor a Hitchcock szerű elfojtott feszültség hajnali jazz szólamokban andalog az óriások asztala körül. Nincs szám tíz perc alatt és mindegyikhez tudnék írni egy külön beszámolót, olyan komplex tételek. Biztos, hogy a háromból ez a legjobb lemezük.

 8. Infernal Coil - Within A World Forgotten 

Valami házilag kutyult, bitang erős, sárga amfetamin származék volt, ezért nem is emlékszem rá pontosan, de azt hiszem az első részt néztük a Gyűrűk Urából. Haladt előre a cselekmény, mi meg az öcsémmel közben egyfolytában nyalogattuk ki azt a mérget a pakettból. Mire az uruk-hai sereg felsorakozott a csatához, már én is valami állat voltam. A zseblámpa fénye viszont azonnal megtalált és a teremőrnéni szigorúan rám szólt, hogy ezt rögvest hagyjam abba, mert se perc alatt ki fog rakni minket a moziból. Ez ilyen. Pont ahogy az Infernal Coil zenéje is. Egy kibaszottul súlyos átváltozás az egész, ami ha jön, azt bazdmeg ki kell engedni magadból. Igazi death metál lemez ez, csak olyan zajos, életidegen hangorkánba csomagolva, amiről most megmondom, hogy a műfaj legbetegebb sarka lett. 

7. Churchburn - None Shall Live... the Hymns of Misery 

Szurokfekete sludge, ragad minden a nihilbe. Az utolsó Bolt Thrower lemezen hallottam ennyire súlyos gitárokat, Dave Suzuki teljesen elborult. Lomhán gomolygó füstben a Grief régi dobosa gyűlöl, nem spóroltak a sötéttel, hét és nyolc perces nótákban nyúlnak a nyakam után. A Bomlás Kézikönyve is lehetne, ha lapokra levésik, így viszont egy markáns death / doom lemez lett, ami nem cáfol rá egy percre sem, hogy kurvára nincs a végén semmi sem. 

6. Mindforce - Excalibur  

Negyven felett kell a sport, az Excalibur meg tényleg az. Amikre kölyökkoromban lerúgtam a gyerekszobám, azok a zenék sejtszinten égtek be és még ma is rácáfolnak bármire. Ami tavaly a Power Trip, az idén a Mindforce. A gitár egy kibaszott ördögi szerkezet, ezért nem tud a crossover sem kikopni. Mindig lesz, aki lefog valamit és attól aztán megdöglik valaki. Mondjuk odalent a színpad előtt, mint régen, mikor a Leeway és Excel nyomta. 

5. Voivod - The Wake 

Ma is kiráz a hideg, amikor Bruce Lee rálép O'Hara nyakára és roppant egyet a csigolyáin. Most is azt tartom a legromantikusabb filmjelenetnek, amikor Rocky fut a jégen Adrian mellett és a bunyóról mesél neki az első randijukon. Viszont pár dolog azért mégiscsak megváltozott a nyolcvanas évek óta. Mondjuk, hogy kidobtam a kukába az akkori metál kedvenceim felét. Ehhez képest meg itt a Voivod, ez a másik bolygó, akik harmincöt év után írják meg életük legjobb lemezét és köteleznek el végképp, hogy az atomháború után is keressek majd tőlük lemezt, mert nem tudok zavar nélkül élni. (Nem találtam bandcamp linket.)

4. Mirrors For Psychic Warfare - I See What I Became

Scott szólóprojektjei számomra mindig a Neurosis világát tükrözik vissza. Persze csendesebben, vagy éppen más határok mentén, de nekem az első Mirrors lemez is ilyen volt. Más vetülete ugyanannak az árnyéknak. Sanford Parker alázatos géphangjaival a háttérben. Összesen öt tételben, amiket ugyanaz a hangulat jár át. Ugyanazt a szellemet húzza a gitár súlya mindegyikben lefele. Az I See What I Became viszont új fejezetet nyitott. Sanford Parker érzékletesebb megoldásai az elektronikával és azok dominanciája a lemez hangulatát tekintve ugyanis a Corretions House albumokhoz teszik közelebb most ezt az anyagot.

 3. Daughters - You Won' Get What You Want 

Inkább rituálé, amit alaposan áthuzaloztak és bedrótoztak. Zaj, amit az álmatlan éjszakák megtanítottak kattogni mikor üvöltött a csend és rohadtul nem történt semmi. Fura hangoktól zaklatott ügy ez, ami mások fejében nem születhetne meg, mégis mindenki ezektől lett üldözött. Az élőhangszerek és az elektronika találkozása ezen a lemezen egyszerűen félelmetes. Mondanám, hogy isteni az új Daughters lemez, de mint tudjuk Isten csak egy legenda. A You Won' Get What You Want című lemez viszont igazi. 

 2. Thou - Magus 

Négy kiadvány egy év alatt, különböző koncepciók, de mesterművek mind. Már a Rhea Sylvia is tudatta velem, hogy erre a bandára fogok idén a legtöbbet figyelni, de a Magus úgyszintén lenyűgözött. Árnyalt zenei hatások tucatja találkozik ezen a lemezen, az érzékenysége miatt lehet a legbelső sötétség legdélibb nektárja. Mert tipikus déli sludge, közben meg valahogy kurvára  elegáns, mint egy rohadék vámpír. Nincs hangszer, amit ne tudnék az első perctől az utolsóig magasztalni, Bryan Funck meg valóban hipnotikus. Nincs mit hozzátenni...

 1. YOB - Our Raw Heart 

Van ez a fazon, meg az ő története, amiben nem elhanyagolható tény, hogy tavaly majdnem meghalt. A kórházban meg elkezdte megírni ezt a lemezt, ami nem biztos, hogy a zenekar legjobbja, de azt tudom, hogy engem nagyon megérintett. Nem vagyok gitáros és nem ismerem ezt a technikát, de azt tudom, hogy hangzásában is teljesen más a YOB zenéje, mint hasonló kaliberű kortársaké. Aztán meg volt ez a budapesti koncert és az Our Raw Heart három tételét is hallgathattam testközelből, a nyakamon, a bőrömön és a lelkemben éreztem a súlyukat. Amióta ismerem ezt a lemezt, egy percre sem volt kérdés bennem, hogy számomra ez az év legjobbja.