Olvastam, hogy a napokban milliók töltötték le a Fertőzés című filmet. Gondolom egy olyan világban, ahol a leginkább érzelemmentesnek maradni lett a divatos korszellem, szükség van valami buta amerikai mintára, hogy hogyan is esünk szakszerűen pánikba. Az viszont ezen felül is abszolút vitathatatlan, hogy napjainkban történelmi időket élünk és ami történik, megrengeti majd mindannyiunk alapjait. Ez a történet tehát nagyon sok minden mást is előre vetít. Például azt, hogy milyen lesz egy olyan bolygón élni, ahol elég egy gombot megnyomni és máris több százezer ember éhezik. Kivezényelt hadseregek az utcákon, hermetikusan lezárt határok és egyedül az állam által gyakorolt, megkérdőjelezhetetlen totális kontroll. A történelemben is mindig így volt. Első körben valamiért indokolt, aztán később már a hétköznapok része lesz, ez a kegyetlenül fojtogató félelem. Szóval sosem volt még ilyen aktuális egy Khost lemez. Bujkálhatunk még egy darabig, de a civilizációnak vége lesz. 

Csak az épületeknek és a gépeknek van jövője, amit legalább száz évre terveztek. Aztán az idők minden fémet, minden betont eltemetnek és kezdődhet elölről a történet. A Buried Steel már a birminghamiek ötödik lemeze, az anyag koncepciója stílusban pedig most is elég közel az olyan előzményekhez, mint akár a Head of David és a Techno Animal zenéje. Ami természetesen nem véletlen, hiszen a fix felállás egyik fele, azaz Damian Bennett, többször is közreműködött Techno Animal lemezeken. Az új Khost albumnak pedig szintén van pár vendégzenésze - számomra kimondottan jól csengő nevek - Eugene Robinson (Oxbow), Stephen Mallinder (Cabaret Voltaire) és Stephen Ah Burroughs (Tunnels of Ah, ex-Head of David) személyében. Ebben a kellőképpen rideg, tizennégy instrumentális tételben. 

Nyomasztó gyárlátogatás. Monoton kalapáló, élettelen látomás. A legendás angol ipari zenék sűrű esszenciáival, nyers, csiszolatlan kattogásaival. Egyértelmű tehát a Godflesh, az Ice és a The Blood of Heroes hatása, ami egyáltalán nem csoda, hiszen a Khost másik tagja az az Andy Swan, aki a Final és Smear Campaign projekteket is jegyzi. Társa pedig mindkettőben Justin K. Broadrick. Vagyis sok minden ismerős lesz, de amikor a két nyitótételt beteszteled - We Will Win, Blood Gutters 6x4x1 - hallani fogod, hogy ez lassabb, miközben a hangzás még súlyosabb, zajosabb. Szó szerint a nyakamba zúdultak, mint egy nem várt hideg zuhany. Az ének helyett valami torz és állatias gépszörny ugat, mégis valahogy hipnotikus, nagyon behúz. Hallgatva nem hiszem, hogy meg tudod osztani a figyelmedet. A vészjósló spoken word részek - több két perces - mint valami űrállomáson ragadt, elszigetelt élet utolsó monológjai. A nem létező jövő fúvósai, meg a lemez olyan csúcspontjai, mint a Last Furnace és a Night Air. Ahol csak drót és acél van, ott nincs fertőzés. Metál gitár és dub techno, máskor amorf doom noise - December Bureau - szóval semmit nem hagytak ki a szórásból, konkrétan az egész album totális hatalom. A Non Temporal Crawlspace című szám pedig nem csak elnyomott, hanem végleg el is pusztított.