Teljesen igaza van a holland zenekarnak. Amennyiben a hegyek közé vonulsz és embertelen napokat tartasz, nem érhet utol a betegség. Odakint a természetben az a hideg csendesség ugyanis rákényszerít, hogy csak a légzésedre, mint lassan mozgó ködre, meg a következő lépésedre figyelj, más úgy sem nagyon számít. A zagyvaléktól mentes elegáns magány monumentális, mint a szent hegyek. A Degen Van Licht című albummal is kívül lenni mindenen, mert az a fajta heroikus black metál, ami érzésben az emberen túlra lát.  

Ez a harmadik lemezük és kurva jól hozzák ezt a dallamos, epikus vonalat, ami leginkább az államok kortárs bandáinak hatását hordozza, de ugyanakkor a nyersebb hangzás miatt mégis markánsan európai marad. Az Ultha tavaly megjelent Belong című anyaga ebben a stílusban szinte felülmúlhatatlan, de a Turia is tolja olyan szépen. Néhol tisztára, mint a Weakling, avagy sikítva himnikus. Máskor meg Yellow Eyes, mikor címeres mizantróp, de közben a legmodernebb black metál is. Nekem ezért a Merode és a Degen Van Licht a két csúcspont, ott van vége mindennek, de az Ossifrage tizenkét perces lezárása is fontos. Szóval a Dede Kondre album után a Turia megint nagyot alkotott, ha nem is feltétlenül saját hangokból, de kellőképpen sajátos hangulattal.