Mióta kijött folyamatosan hallgatom, de eldönteni igazából kurvára nem tudom, hogy ezt az albumot mennyire kell komolyan venni. Elsőre ugyanis egy jól sikerült gegnek tűnik, amihez a számok viszont túl jól lettek megírva, szóval szó se róla, hogy rácsúsztam. Ha visz magával meg tök mindegy, hogy poénból a koncepció, vagy eleve a poén volt a koncepció, mert valamit piszkosul elkaptak és az nem más, mint a korszellem. A 27 Miles Underwater című lemez még most is olyan közel hozza a kilencvenes éveket, mintha beletudnék szagolni D'arcy Wretzky hosszú, szőke hajába. Ennyire egyértelmű például a Smashing Pumpkins hatása, de ennél messze többet raktak a hangzásba, mert az életérzés is benne van, ami végett anno több millió lemezt eladtak. 

A grunge hullám változtatott a játékon és hozott pár albumot, amit lehetetlen megkerülni, mert olyan mélyre mászott a rádióból az erekbe, mint most ez a crossover lemez a fülembe. Nem kicsit ugyanis még mindig az, nagyjából egyenlő arányban hozza a pattogós hardcore alapokat és tinédzser refréneket, egy remek zenetévé énekes hangjával. Jimmy Wizard olyan szinten megforgat és dobja be a legváratlanabb, legslágeresebb énekdallamokat, hogy ami kiszámíthatónak tűnik, igazából az sem az. 

A Seamless volt tavaly az első beharangozó, ami egyből nyilvánvalóvá is tette, hogy ebből valami új lesz, mert a középtempós crossover témához olyan kiállásokat, dallamokat és refrént hegeszt, mintha mondjuk a Deftones játszana Boysetsfire feldolgozást. Ami önmagában is érdekes, de még a közelébe sem ér a lemez nagy kedvenceinek, mint amilyen Passenger is. Atom NYHC basszusgitár, okos ritmusváltás a doboknál, de mire beugrik, hogy ez Leeway, a refrén már folyik szét, ahogy Smashing Pumpkins számban. Máskor viszont inkább a Jane's Addiction hatása, főleg King of My Domain szólója és az In The Meantime dallama, ami Perry Farrell bandájára emlékeztet. Jimmy pedig mindenhol kurva jól levette az éneket, ezt a bájosan gyermekded, érzékeny tinédzser és néha lázadó, dühösebb kombinációt, ami el is viszi az albumot, mert a hangja nélkül ezt nem lehetett volna megcsinálni. A Lost in Static és Low Season című tételekben sem felejtett el trükköt rakni és a pattogó, hullámzó dallamoknak mellé vagy magasan fölé énekelni. 

Tavaly a Bad Breeding és a Ceremony volt az a két banda, akik megleptek valami eddig még sosem hallott, stílusokat furcsán keresztező hangzással és most megint itt van egy hardcore zenekar, akik szintén nagyon különböző hatásokat ötvözve léptek ki a megszokott medrekből. A Leeway, a Helmet és a Jane's Addiction együtt ritkán jön, főleg olyan vizuális világba csomagolva - Lost in Static - ami lehetett volna az MTV és az Alternative Nation egyik legjobbja.