Már annyiszor leírtam, hogy Claypool papát a zenében hova sorolom, hogy magamat is unom, szóval tovább nem is taglalom. Viszont itt van ez a Lennon gyerek, akit talán meg sem ismertem volna, ha a Primus emberkével össze nem szűri a levet, pedig nagyon úgy tűnik, hogy őt is tudni illik és kurvára nem azért, mert a faterja egy legendás forma. Volt akkor egy aranygeneráció, de én már nem vagyok hatalmas Beatles rajongó, így John örökségét sem tudom a helyén értékelni. Csak hallgatni, amit Sean ma csinál és abból megpróbálni megsaccolni, hogy vajon a zsenialitása örökölt, vagy csak mélyen belemerült, azt út közben lett valahogy. A zenetörténelem eme évtizedében viszont biztos, hogy az a legjobb dolog, hogy ez a két fazon valahol találkozott.

A South of Reality ugyanis már a második olyan mesterlemez, amit lehetetlen nem úgy szeretni, mint egy meselemezt. Legalábbis szerintem is. Öncélú hivalkodásoktól mentes alázatos tanító, andalító felnőttmese, elhivatott beavatás és pikáns pszichedelikus időutazás a hetvenes éveket átívelő szivárványokon át. Írom ezt minden rám jellemző bokrétás túlzás nélkül, mint a tényt csak így simán, mert elég meghallgatni a Boriska című számot és attól az angyalhangtól meg a bársonyszőnyeg orgonától te is pontosan úgy fogod érezni magad, mint amikor először adták a kezedbe a csillagszórót, mert ott még minden tiszta volt és jó. A kevesebb itt valóban több, a szám első fele a lemez legegyszerűbb tétele és mégis ettől olvadtam el először, pedig a végén be is súlyosodik, benne viharosan négy zenei stílus keveredik, de az minden feltűnés nélkül. 

Mondjuk semmin sem csodálkozom, ugyanez a báj, ugyanilyen akadémikus színvonalon volt hallható az előző albumon is. S minthogy olyanok ők agyban is, mint a fejlődésben Tokió, így az sem volt túl meglepő, hogy a rakétatervező Jack Parsons géniuszi és ördögi legendája végül felkerült az albumra. Bár nem a Blood and Rockets... lett a legeklektikusabb nóta, de pazar módon szórakoztat és azt szeretem benne a legjobban, ahogy el van benne rejtve ez a rengeteg finom részlet. Hallgatod az első négy percet és mosolyogva elbólogatsz, de ha még egyszer rámész és jobban belemész, hallod hogy úgy zseni az egész ahogy van, miközben egyszer sem hagyja el a két fickó ezt az aranyos hangnemet. Pedig azzal a himnikus gitárral a végén, akár sötétebb is lehetne, de ez a lemez nem így lett tervezve.

Hanem egy ártatlanabb szemszögből, ahol a szerzők szemlélődő, gyermeki énje álmodta a részleteket, valószínűleg ezért is lettek ennyire tökéletesek. A kedves infantilizmus, a zene minden színére való élénk rácsodálkozás azonban néha beborul, több számban is a végén jön meg a vihart, ott zúdul komplexebb témákban az érzészivatar. A fent már említett két track mellett az Amethyst Realm is ilyen. A második gitárszóló után az az orgonabetét azért árnyékolja a derűs összképet, de persze azt is csak nagyon szépen.

Ebben a zenei mozaikban, ahol már csak a hangszerelés terén is van minden. Főleg a hatvanas és hetvenes évek klasszikus rockzenéje, briliáns gitárszólókkal – néha fuzz pedálokkal - mint a Little Fishes és Amethyst Realm legvégén is. Klasszikus és egyszerre eklektikus. Természetes és mégis elvarázsolt. A címadó dal meg pattogó funky és kicsit gonosz, de van itt detektív dub és persze folyékony rajzfilm főcímdal is. A Boriska után a South of Reality és az Easily Charmed by Fools lettek a legnagyobb kedvencek. Ha Primus rajongóként meghallgatod őket, kapásból tudni fogod, hogy miről beszélek. Ellenben, ha Beatles rajongóként érkeztél meg ehhez a lemezhez, szinte biztos, hogy a Like Fleas lesz favoritod. Elképesztőn szépen szól benne a gitár, nagyon tudom tisztelni ezt a finomságot, precizitást és ezt a bölcs, elmesélő, fifikás énektudást. A duó mindkét felénél..

Az előző The Claypool Lennon Delirium albumot szinte kényszeresen próbáltam hasonlítani a régi Primus alkotásokhoz, de ma már belátom, hogy ez valahol hiba volt. Nagyon másik dimenzió ez még akkor is, ha Les lépegető, menetelő, pattogó basszusjátéka abszolút meghatározó és persze összetéveszthetetlenül jellegzetes. Ez a zene inkább egyetemes és egyáltalán nem szarkasztikus. Valahogy tiszta és meglepetésszerű, tényleg, mint a gyerekélet, amiből még bármi lehet. Vonósok sikálnak drámain egy farmernadrág reklámban, kristálycsillár csilingeléssel búcsúzik egy legendás dallam, pergő dobbal pereg egy abszurd történet, a zsenik meg csak mesélnek, hogy szerintük milyen is az élet. Esküszöm odaülnék a lábukhoz, mikor beszélgetnek a zenéről, tök ilyen érzés ez az anyag végig. Ketten gondolkodnak egyszerre tíz hangszeren! Szerinted nem tudnak erről az egészről mindent? Mert szerintem nem a faszt nem..