Nem vagyok Gaspar Noé rajongó. A Visszafordíthatatlan számomra például túlságosan sokkoló volt, kétszer kellett nekifutnom, mire végig bírtam nézni. Azt hiszem érettem, hogy miben újszerű, hogy mint  kés akart áthatolni az emberi érzelmeket ösztönösen védő rendszereken, de akkor sem lett a kedvencem. Ahogy Gaspar egyéb, egyébként hasonlóan provokatív alkotásai se. Szóval nem vártam ezt a filmet. Hiába a díjak, tegnapig azt sem tudtam, hogy létezik. Ma viszont mikor felkeltem, még dolgozott bennem és ez egyértelműen azt súgta, hogy írjak róla. 

Mivel nem vártam, utána sem olvastam, véletlenszerűen jelent meg egy listában és kattintottam rá kíváncsiságból. Extázis, láttam meg először a magyarra fordított címet, de a mérvadó nem ez volt, inkább a hozzárendelt kép és annak erős színei fogtak meg. Szeretem a sok vöröset, az már alapból bizarr hangulatot tud adni egy filmek. Olyan szín, ami üzen, az üzenetértéke pedig egyértelmű: Itt több bátorságra lesz szükség, mint általában. Ennek felmérésében pedig nem is hibáztam, pedig a rendező mindent megtett, hogy először elaltasson. 

Először is azzal, hogy amatőrnek tűnő színészek adnak bájos interjúkat, mintha mindenki kicsit saját magát játszaná. A természetesség pedig olyan finomság, ami bódít és aki bódult, az sosem lesz elég éber. Azzal pedig, hogy a következő képek már rögtön a zenére mozognak, a felszabadultság érzése csak növekszik és növekszik. Egy gerillában verbuvált tánciskola, az első próbák, mint egy házibuli, mindenki igyekszik feloldódni. Nagyon jól választott formák és karakterek. Extravagáns közeg, de közben nagyon ismerős is, mert olyan arcok, mint David, Selva, Daddy és Pscyché mindenhol vannak. Nagyon vegyes, de mégis valahogy homogén társaság. Továbbra is olyan, mintha magukat játszanák.

Ártatlannak tűnnek, akik próbának kitűnni, de nem nyomulnak durván. Egy generáció, ahol már csak nagyon kevesen, vagy  nehezen vesznek komolyan dolgokat. Szerethető, de egyre felületesebb fiatalok, akik mindent akarnak, de felkészülve rohadtul nincsenek arra, ami jön. Mint egy naiv tinédzser próbálkozása a drogokkal, aki nem akar rosszat, csak Istenként akar élni és a földi élet törvényszerűségeivel már nem számol. Ilyesmi képet fest nekünk Gaspar Noé ebbe az elhagyatott iskolába, ahol a történet játszódik, amit természetesen különleges operatőri munka követ. Ahogy a szereplők a táncban, úgy szabadul el a kamera is. Nagyon tetszett, hogy trükkös, de nem lesz mesterkélt, sőt kimondottan dokumentarista az élmény. 

Amíg az eseménysorozat el nem torzul, mert utána már nehéz az apró filmes finomságokra figyelni, pedig a keretet továbbra is ez a fajta kamerakezelés adja meg.  Az uralkodó érzelem azonban egyre inkább a félelem. Valaki nem volt megelégedve az optimális állapotokkal és ezért LSD cseppekkel vágta tele a bólét. Befolyásolni akarta az érzelmeket, egész egyszerűen valaki megint Istent szeretne játszani. Ahogy pedig ilyenkor lenni szokott, a pokol lesz az, ami kurvára elszabadul. A színészek pedig már nem adhatják magukat, hiszen szépen lassan, mind elkezdenek kifordulni magukból. 

A droghasználat is súlyos tabu, pedig a személyes érintettség valamilyen formája szinte mindenhol jelen van. Így az LSD hatása sem mindenkinek misztikus, mert sokan közelebbről ismerik. Ők első körben sokkal inkább tudnak majd azonosulni ennek a filmnek az alapszituációjával. Azzal a valós borzalommal, ahogy az érzelemszabályozás megszűnik, egyre szélsőségesebb és irányíthatatlan a folyamat, amiben mindenki félni kezd a másiktól. A félelemre viszont mindenki máshogyan reagál, de a teljes szétesés előtt az utolsó közös, hogy mindenki ösztönös. Az ösztönök parancsa szerint próbálja irányítani a helyzetet. Vagyis szerintem ez megint az a film, ami az alap emberi működésekről igyekszik lerántani a leplet. Persze a végletekig kisarkítva, de végre nem egy függöny mögött. A végeredmény pedig természetesen katasztrofális. De legalább a színek végig jók, a film ezen a szinten is orgia. 

Mégsem ez volt a döntő, amivel a Climax végül meggyőzőtt. Hanem az a korrekt társadalomkritika, ami Gaspar Noé által most eképpen lett becsomagolva. Merthogy adott egy közösség, ami a szín és kulturális különbségek ellenére valahogy homogén, hiszen mindenki ember. Meg adott a félelem, korunk legdivatosabb terméke és az a fajta zavar, ahol az ellenség igazából megnevezhetetlen, de mindennap azt sugározzák felénk, hogy van. Már rég belénk költözött. A reakcióink pedig sokfélék, de ahogy a filmben is, leginkább ösztönösek. Bujkálunk, menekülünk, agresszívek vagyunk. Önmagunk ellen fordulunk. Pedig a mi életünket nem Gaspar Noé rendezte. Nincs LSD a pofánkban, de akkor meg mi a fasz van?! Ez egy kísérlet, vagy mi a fasz van?!